Nagyné(N.) Diviki Emma honlapja

Gyökerek, ágak és levelek. Ismeretek, gondolatok és történetek a közegről, amelyben élek

 NAGYBETŰS ÉLET: Karrierépítés vagy mókuskerék

Nagyné Diviki Emma:

Nincs megállás

Az én fényes alagutam a XX. századon át... II. k.-ből

              

 / A 60'-as évek közepétől a politikában enyhülés következett be. Kocsi. telek vásárlás státusz szimbólum lett. 100 dolláros útlevéllel Ny-ra lehetett utazni. Mi is vásároltunk egy balatoni telket.70'-ben pedig elutaztunk Olaszországba. Némi remény költözött az emberekbe. /   

                                 ATTILA ÓVODÁS

   1971 nyarán Attila 3 éves lett. Óvoda után kellett nézni. Meglepő volt, hogy egyből felvették a rózsadombi, Bólyai óvodába, amelyik közvetlen a 91-es busz vonalán volt. Ez a járat még jobb is volt számunkra, mint a 11-es buszé. A Bólyai óvoda még azt a reményt is keltette bennünk; evidens hogy Attila 3 év múlva iskolai tanulmányait az óvodával szembeni, Bólyai általános iskolába kezdheti. Hát igen. Akkor még voltak illúzióim. Egy hang igazán megsúghatta volna: - Te balga, te! Nem oda Buda! - Töretlen hitem az igazságban kezdett meginogni, de a három, kellemes óvodai év megmaradt szép emlékként.

   Számomra felejthetetlen többek között az a jelenet, amint Atti egyedül áll a busz  megállóban – lehetett vagy 5 éves -  és integetett a busz után, amíg az el nem tűnt a szeme elől. Én a tömött busz ablakából integettem neki vissza. Ma, nem is értem, hogyan volt bátorságunk leszállítani a buszról, hogy az utolsó megállótól egyedül menjen az óvodáig, de benne nem volt félelem. Az óvodába is nagyon jól beilleszkedett. Az egyik óvó néninek a kedvence lett. Nagyon meg is ijedt, amikor Attika rohangálás közben, az udvaron hasra vágódott, egy kőbe beütötte az állát és az felhasadt. Az óvó néni a karjába kapta és rohant vele a gyermekkórházból a sebészetre, hogy összevarrják a sebet.

   A nyári szünidő előtt mégis nagyon meglepődtem, hogy őt és egy kislányt választott ki a nagyok búcsúztatására. Egy versikét kellett elmondaniuk.

    Még ma is tisztán előttem a kép, amint Atti a kékszínű fehérgalléros kis öltönyében állt a terem közepén, a kislány kezét fogva.

  Néztek jobbra, néztek balra, de a búcsúztató versike csak nem csendült fel ajkaikról. Anyai szívem majdnem kiugrott helyéből a büszkeség és kétségbe esés hatása alatt. A drámai helyzetet az óvó néni mentette meg. Mögéjük kúszott, mintha senki sem vehetné észre, és halkan a fülükbe súgott valamit. Mindkét gyermek egyszerre elkezdte, és hibátlanul végigmondta a verset. Az óvó néni visszakúszott a fal mellé és szinte hallani lehetett, amint a „nagykő” leesett a szívéről. Én is megkönnyebbültem. A közönség pedig nagy tapsba tört ki.

    A szülők is kedvelték Attit. Állandóan babazsúrokra volt hivatalos, amit születésnapján mi is viszonoztunk.

 A szomszédban is sok kis barátja volt. Ha nálunk játszottak, mindnyájuknak sütöttem palacsintát. A mi házunkban azonban főként idős, gyermektelen házaspárok   laktak, akik nem szívesen látták a kertben rajcsúrozó gyerekeket, ezért leginkább a szomszédban játszottak. Úttesten nem kellett átmenni így egyedül is átengedtem Attikát, de szememmel végigkísértem, míg két ház után lévő sarkon befordult a Vend utcába. Az erkélyünkről pedig láthattam, hogyan játszanak.

   Az egyik szomszédban volt egy szőke kislány. Ő volt a legjobb barátja. Egyszer azt mondja a kisfiam

  -  Ha nagy leszek Móni lesz a feleségem. Veszek neki egy autót, magamnak meg egy motort.

  Máskor meg, mikor átjöttek hozzánk, és egymás mellett hasaltak a szőnyegen, észrevettem, hogy egy gyufásdobozt szorongatnak a kezükben.

   Megkérdeztem:

    -   Milyen kincset rejtegettek?

  -  Találtunk egy pici egeret, nagyon beteg. Mi vigyázunk rá, hogy meggyógyuljon – válaszolták felelősségtől átitatott hangon.

    Kinyitottam a dobozt. Hát egy szörnyű kis kopasz, sebekkel tele egér – félig már kinyúlva -  lapult a dobozban.

  Megijedtem, hogy valami fertőzést kapnak tőle. Kértem; adják oda nekem, de ragaszkodtak hozzá.

  -  Biztos keresi már az anyukája. Vigyétek vissza oda, ahonnan elhoztátok. Ott megtalálja, és meggyógyítja. Holnap majd megnézitek.

    Szót fogadtak. Másnap örömmel újságolták, hogy a kis egeret elvitte a mamája.

     -  Hát persze, mert én kidobtam a kukába – mondtam magamban.

 

                                     ESZMÉLÉS

   1970-ben még a régi munkahelyemen maradtam. Sok és változatos munkám volt. Az év végi nyereségrészesedés mégis várakozáson alul maradt, a januári fizetésemelés a kötelező, havi 120 Ft-ot nem haladta meg. Pedig nagyon kellett volna a pénz. Szerettünk volna végre előfizetni egy Trabantra, amit így is csak 5 év múlva kaphatunk meg.

    Nekem, a régen várt nagy tervezési feladat – mit, esetleg jegyeznek is már a szakmában – nem érkezett meg. Megkaptam ugyan egy új, nagy, zöldmezős gyár beruházási programjának elkészítését. A kiviteli tervek készítésére azonban nem került sor, a beruházás elmaradt. Én meg csak idegeskedhettem a sok kis munka határidejének betartásával.

    A közvetlen főnököm, aki nagyon rendes volt ugyan, de vezető létére – és ez még becsületére is mondható – szívesen végzett tervezői munkát, magának fenntartva a jó feladatokat. Megéreztem, hogy ez az állapot számomra nem egy holtpont, hanem a lejtő teteje, nincs perspektíva. Bár a minősítésem csupa dicséretből állott: „Szorgalmas, jó munkaerő, munkája alapos. Szakszervezeti bizalmi, politikailag képzi magát. Jelenleg nem párttag.” Nem is kívántam az lenni, s ezt tudták is rólam. Emlékeztek arra is, hogy a férjem éppen a párttitkárral való összetűzés miatt távozott a vállalattól.

    Az egyéni boldogulás az Államhoz és Párthoz való hűségért cserében volt lehetséges. Én azonban elitéltem a megalkuvást, sőt ha úgy adódott ennek hangot is adtam. A szamárlétrán lassan feljebb jutni – ritka kivételtől eltekintve – nem lehetett. Ha, valaki egy lépcsőfokon tanyázott, onnan ritkán ültették alsóbb fokra, de ha egy hely megüresedett, már megvolt a politikailag, - jó esetben -  szakmailag és emberileg is megfelelő jelölt.

 Észrevétlenül egy új érzés kezdett kialakulni bennem: ez az elégedetlenség a sorsom és a társadalomban elfoglalt helyzetemmel szemben. Ez idő tájt kezdett megjelenni elégedetlenségemnek egy különleges megnyilvánulása, melyet a tehetetlenség érzése váltott ki bennem. Hol magamban, néha félhangosan, mormoltam egy idézetet, pl. ilyentén:

             „Harminckét évem elszelelt,

               S még havi kétszáz sose telt.

               Az ám

               Hazám.

               Lehettem volna oktató,

               Nem íly töltőtoll koptató, 

               Szegény

                Legény.”                                          József Attilla   

  

                           7 ÉV  MÓKUSKERÉKBEN

     Életünkben az öröm és bánat, a siker és a sikertelenség váltakozott. 71’ tavaszán elhatároztam, munkahelyet változtatok. Erről nem szóltam senkinek. Május 1-én kiváló dolgozónak javasoltak, de ez már nem változtatott elhatározásomon. 9 év után munkahelyet változtatni nem könnyű. Bátorság kell, a biztos helyett a bizonytalant választani. Mindent elölről kell kezdeni, bizonyítani kell. Arra nincs biztosíték, hogy jobb lesz, mint a régi. Természetesen elvárásaim voltak: fizetésem, besorolásom nem lehet roszabb,  mint a régi. A munkahely lehetőleg  közel legyen a lakáshoz és óvodához. Olyan tervezőiroda legyen, amelyik benn van az építészet vérkeringésében. Attól nem féltem, hogy bizonyítani nem tudok. Sőt úgy éreztem, sokkal több is van bennem, mint amit eddig megmutathattam. Vezetői pozícióra nem pályáztam különösképpen. Pedig nem lett volna érdektelen. Sokat lendített volna előmenetelemben, a tervezési munkáim megválasztásának lehetősége, az egyes feladatok összefüggéseinek megismerhetősége. Nekem gyermekkorom óta saját fejemmel kellett gondolkodnom, döntenem. Nehezen viseltem az irányítottságot. Ez állandó belső feszültséget fejlesztett ki bennem.

    Nagyobb önállóságra lett volna szükségem. Az világos volt számomra, hogy az általam kiválasztott tervezőirodákban megüresedett vezetői helyek nem várnak rám. Ezeket nem hirdetik meg.  Léteztek olyan területek ugyan, ahová szakmai tapasztalattal el lehetett nyerni egy-egy vezetői állást, hirdetés által is. Ezek egyes üzemekhez, intézményekhez tartozó tervező részlegek voltak, amelyek túlnőttek a karbantartás keretein, és jelentősebb tervezéseket vállaltak, de nem volt megfelelő belső emberük. Ezek székhelye főként külvárosokban, üzemek területén, rossz közlekedésnél volt. Kevés kapcsolattal, rossz felszereléssel rendelkeztek. Ám az itt megszerzett vezetői beosztásnak is voltak előnyei, mert innen már vezetői gyakorlattal lehetett továbblépni. Én sem hagytam számításon kívül egy meghirdetett osztályvezetői hely megpályázását. A vállalatnál frissen alakított komplex tervezőegységhez kerestek osztályvezetőt. Nem vették szigorúan a vezetés feltételének hármas követelményét: a politikait, a szakmait, az emberit. Szakmai tapasztalatomat, emberi magatartásomat párttagság nélkül elegendőnek találták, az állást elnyertem. Végül mégsem fogadtam el. A férjem sokat járt vidékre. A fiamat reggelente nagyon korán kellett volna óvodába vinnem, hogy a munkahelyemre időben érkezzem.

 Maradtam eredeti elképzelésem mellett. Sorra elemeztem lehetőségeimet a nagy tervezőirodáknál. Paneles lakástervezéshez nekem nem volt kedvem. A középület tervezésnél legfeljebb csak másodkezes tervező lehettem volna. Ica barátnőm már 10 éve dolgozott a KÖZTI-ben, de teljesen önálló, jelentős munkája még nem volt. Kevés igény volt középület tervezésre, és sok volt  az úgynevezett 6B-s tervező. Az Ipartervbe mentem volna legszívesebben vissza, de már nem lettem volna az a szívélyesen fogadott kezdő építész, mint 10 évvel ezelőtt.   Végül maradt három tervezőiroda, amelyikről információkat szereztem. Az egyik tervezőiroda abba az időben hirdetet építésztervezői felvételt. Megtudtam, hogy az Ipartervből vált ki, és lett önálló. Jelentkeztem a munkaügyi osztályon. Ahol a kolléganővel felfedeztük, hogy ismerjük egymást az Ipartervből. Rögtön átvitt a személyzeti osztályra, hogy meglepetést szerezzen. És sikerült. Nem más, mint Terike volt a személyzeti osztályvezető, akinél sikeresen próbálkoztam 10 évvel ezelőtt felvételizni. Ő is megismert.

  Most megint úgy éreztem, hogy szerencsém van. Terike behívta Magdolnát, az építész szakosztályvezetőt, hogy bemutasson bennünket egymásnak.

   -  Ismét egy nő lesz a főnököm, ez már nem is olyan jó – ez volt az első gondolatom.

   Ő sem fogadott kitörő lelkesedéssel, de udvariasan.

 A régi munkahelyemen közöltem, hogy elmegyek, kollégáim nagy meglepetésére.

  A Bécsi út helyileg nagyon jó volt nekem. Az óvoda jövet-menet útba esett.  Felszabadultságot éreztem. Szinte teljes volt a boldogságom.

  -   Jól mennek a dolgaim - reménykedtem, bizakodtam.

       Csak lassan, fokozatosan ébredtem rá, hogy az élet kemény, és az idő múlásával egyre keményebb Az első napokban nem vettem tudomást arról, hogy a dolgok nem is kezdődnek olyan jól, mint gondoltam. Magda első nap elég közömbösen fogadott és egyáltalán nem sajnálkozva mondta:

  -  Nem tudom hova ültesselek. A szakosztály területén nincs szabad asztal, és nem is tudom mikor lesz. Várj itt a szobámban, míg elhelyeznek egy asztalt valahol.  

Egy félóra múlva szólt újra:

  -   Gyere utánam.

   A terem végében középen elhelyeztek egy asztalt, teljesen háttal az egész teremnek. Az építészeknek nem kell mondani, hogy a paneles, típusiroda épület végén a középen lévő ablak tulajdonképpen egy acélszerkezetű, egy rétegű padlóig érő üvegfal.

  -  Egyelőre ez lesz a helyed. Most intézd el a belépéssel kapcsolatos hivatalos ügyeket. Aztán hazamehetsz, mert mára ebédet sem tudunk szerezni – mondta,  mint akinek egyáltalán nem fontos a jelenlétem.

   -  Mikor beszéljük meg, hogy mi lesz a feladatom? – kérdeztem.

 -  Ma nem érek rá, majd talán holnap. Akkor bemutatlak a szakosztályon  a  munkatársaknak is – volt a tömör válasz.

Másnap reggel rögtön bekopogtam hozzá.   

   - Megiszom a kávémat, rögtön jövök – mondta. 

 Közben ügyet sem vetett arra, hogy engem udvariatlanul megvárakoztat. Közel félóra után meguntam a várakozást, és én mentem oda a szakosztályhoz, és bemutatkoztam, körülnéztem, és az asztalomhoz leültem, a fiókomban elrendezkedtem. Ekkor jött Magda egy kis cetlivel a kezében.

  -  A statikusnál van egy műhely alaprajza, abba kell ennek a gépnek az elhelyezését megoldanod – és a cetlire mutatott.

  Hát nem így képzeltem az első munkamegbeszélést. Délután odavittem neki a telepítési tervet.

 - A technikussal leegyeztettem, ceruzával léptékhelyesen meg is szerkesztettem a telepítési rajzot. Kinek adhatom oda, hogy tussal kihúzza a rajzokat? És szeretném, ha bővebben megbeszélhetnénk mi lesz a tervezési feladatom, és ki lesz a rajzolóm? – kérdeztem kissé sürgetve.

  -   Jelenleg nincs semmilyen tervezési feladat kilátásban – közölte minden tapintat nélkül, és még hozzátette:

   -  Egyik tervezőnek sincs külön rajzolója. Mindenki saját maga végzi a tuskihúzást is.

   Ez a stílus mellyel Magda fogadott alkalmas volt arra, hogy finoman, mégis kíméletlenül közölje: számára én nem vagyok egy jelentős személy.  Én pedig ráeszméltem:

  -  Már nem létezik az a figyelem, ami korábban körülvett. Vissza kell szerezni azt, de nem lesz könnyű. Már nem leszek mindenki példaképe.

  Én is megváltoztam. Már nem akartam mindenkinek megfelelni. A fogadtatás azonban kissé megtépázta önbizalmamat, és önkéntelenül, ahogyan az már szokásommá vált, ismételgettem magamban egy idézetet.

              „Bizony, bizony, csehül vagyunk!

                Mellem szorul, majd meg fúlok,

                Szívem táján valami rág.”

  Én azonban szívós voltam, nem hagytam magamat félreállítani. Ekkor már legalább 5 éve volt állandó szerkesztői és rajzolói beosztottam, néha több is. Magda megjegyzésére nem reagáltam, volt abban valami provokatív,  hisz voltak a szakosztályban rajzolók és kezdő mérnökök is, akik még nem terveztek önállóan. Én voltam a rangidős tervező, tőlem mindössze egy férfi kolléga volt idősebb tervező. Ő azonban nem mérnöki, hanem építőmesteri vagy technikusi végzettséggel rendelkezett. Tudtam, hogy   igényem  jogos.

  A helyzetem a szakosztályon belül elég rövid idő alatt rendeződött valamelyest. Igaz, ezt a szó szoros értelmében megszenvedtem. A huzatos vasablak előtt ülve, olyan súlyos arcüreggyulladást kaptam, hogy az arcom fel kellett szúrni. Ezután a főnökömmel határozottan közöltem: 

  - Nem ülök a vasablak előtt tovább! Üljön oda az, akinek nem árt!

  Rögtön kiderült, hogy van is szabad hely a teremben, és én el is foglaltam.  Ettől kezdve pontosan láttam, mi folyik a szakosztályon belül. Magda azonban közölte:

   - Hozzál szerkesztőt magamnak!– ha tudsz.

  A régi munkahelyemen már évek óta együtt dolgoztam egy idősebb, nagyon kitűnő szerkesztő kolléganővel, Ilonkával, akit sikerült magam után csábítani.

  Lassan a helyére rázódott minden körülöttem. A társaság jó volt. Én újra – mint minden munkahelyemen – szakszervezeti bizalmi és brigádvezető lettem. Ilonka vezette a brigádnaplót. Mindenféle szép dolgokat írtunk a közösségi szellemről, munkánkról.

  Munka nem volt mindig, s ez engem nyugtalanított. Állandóan jártam Magda nyakára, hogy biztosítson munkát. Ha befutott egy-egy jó munka azt megtartotta magának. Az volt a taktikája, hogy az előtervezést elvégezte, utána kiadta fiatal mérnököknek, akik szinte önállóan dolgozhatták ki a terveket. Egyébként ő is, mint előző főnöknőm igen dolgos, szorgalmas volt, de sokkal dörzsöltebb, nagyvonalúbb. A beosztottai szerették, tudott bánni az emberekkel. Ő magát azonban a férfiakkal, magasabb beosztású vezetőkkel tartotta egyenrangúnak.

 A szakosztályban főként fiatal munkaerőket vett fel. Engem, aki mindössze 5 évvel voltam fiatalabb nála, néha mintha készakarva hátráltatott volna. Így látta ezt az osztályvezető is – akivel nem volt felhőtlen a kapcsolatuk – gyakran arra biztatott, hogy mondjam meg véleményemet Magdának. De Magdában és bennem is volt önmérséklés, és nem hagytuk magunkat összeugrasztani.

 

 Nekem 1972 nyarán nagyon komoly magánéleti problémám lett, ami teljes mértékben lekötötte az energiámat. Már 2 éve, hogy megvolt a Balatonrendesi telkünk. Előző  nyáron  a telken sátoroztunk. A nomád élet kellemes volt, de kis gyerekkel kényelmetlen. Úgy terveztük, hogy valamilyen kis faházat építünk. A férjem, a munkahelyéről olcsón be tudott szerezni használt állványozó és zsaluzó deszkákat, amit cége le is szállított a telekre.

  Egyik hétvégén sógorom vidékről feljött Pestre, és együtt lementünk Balatonrendesre. Másfél nap alatt a férjemmel ketten összehoztak egy kis alpesi faházat. Még asztalt, ágyat is építettek bele, és beköltöztünk. A sógorom vasárnap délben hazautazott. Én, a férjem és a 4 éves Attika pihenésképpen délután vonattal kirándultunk Tapolcára. A férjem nagyon fáradt volt. Nem volt hozzászokva a nehéz fizikai munkavégzéshez, ráadásul tűző napon. A vonaton én Attikával voltam elfoglalva, aki folyton szaladgált a kupéban. Nekem úgy tűnt, a férjem szunyókál. Mikor azonban Tapolcára megérkeztünk, és le kellett volna szállni a vonatról, Pista alig tudott megmozdulni. Nagy nehezen letámogattam a vonatról, egyik kezemmel őt, a másikkal Attikát fogva. Elvánszorogtunk az állomás mögötti parkba, ahol leültünk. Sajnos a férjem állapota nem javult, sőt már beszélni sem tudott. Szörnyen megijedtem.

   -  Mitévő legyek?

  Pistát kénytelen voltam a padon ülve hagyni. Vállalva, hogy esetleg leesik onnan. A gyereket kézenfogva, berohantam a vasúti állomásra, hogy rögtön hívjanak mentőt.

   A mentők 10 percen belül odaértek. Minket is bevittek a kórházba, és a folyosón várakoztunk, míg a főorvos asszony megvizsgálta a férjemet. Aztán közölte:

  -  A férje nem hagyhatja el a kórházat, agyérgörcse van, ami nagyon súlyos károsodást is okozhat, ha reggelig nem oldódik fel.

    Döntenem kellett. A gyermekemmel még délután Budapestre utaztam, és még aznap este elmentem a körzeti orvoshoz, és elmondtam mi történt. Másnap reggel én visszautaztam Tapolcára. Mire odaértem, a főorvos asszonyt már hívta telefonon a körzeti orvosunk, és abban állapodtak meg, hogy kapcsolatban maradnak. Így én Budapesten érdeklődhetek férjem állapotáról, ami szerencsére már másnapra javult. Mindkét orvos ritka rendes volt. A körzeti orvos a Ferenc-hegyi kórházban intézkedett, hogy amikor férjem szállítható lesz, helyet biztosítsanak számára. Sajnos, még egy hét múlva sem lehetett mentőautóval szállítani, de a főorvos asszony elintézte, hogy egy katonai repülőgép hozza haza Budapestre. Ennek köszönhetően, néhány heti kórházi ápolás után, majdnem teljesen rendbe jött.

 A történtek eléggé megviseltek, ennek ellenére igyekeztem a munkámban is helytállni. Ekkor készültek a Hejőcsaba-i Cementgyár rekonstrukciós tervei.

   A kőbányai építményeket kivétel nélkül én terveztem. Némi építészeti feladatot csak a szociális létesítmény és a törzsgyárhoz tartozó kiszolgáló épület jelentett. Az, hogy a szunnyadó művészi tehetségem – amiben rendületlenül hittem – bizonyíthassam, még váratott magára.

   Ettől eltekintve az 1973-as év kellemes és változatos volt számomra. A családomat a betegségek elkerülték.      

   Ezen a nyáron saját telkünkön, saját kis faházunkban nyaraltunk. A szomszédokkal összebarátkoztunk. Tőlük kaptunk ivóvizet, gyümölcsöt. Minden nap lesétáltunk a Balatonrendesi ősfás strandra. Nem volt tömegnyomor, csak a táborból jöttek pontban délelőtt 10-kor és délután 3-kor fürödni a gyerekek. Hazafelé menet megtöltöttük palackunkat Kékkúti forrásvízzel. Szabadtűzön főztünk, és gyönyörködtünk a szép Balatoni panorámában. Sokat kirándultunk és pihentünk. Igazi, nyugis nyaralás volt.

   Kipihenten tértem vissza a munkahelyemre, ahol minden a legnagyobb rendben volt.

    Ezekben a hónapokban sorozatosan értek a megtiszteltetések. Kiváló dolgozó lettem.

   1974 évben a KGST 25 éves évfordulója alkalmából az országházban rendezett, nagy, össznépi megemlékezésre engem delegáltak. A Párt és államvezetők mellett a köznép arra érdemes kisemberei is – mint pl. egyes kiváló brigádvezetők – hivatalosak voltak. Így, én is.

  Szokásomtól eltérően elkéstem, de beengedtek az országházba . Egy őr felkísért a karzatra. Az ünnepi beszéd után állófogadás volt a vadászteremben. A folyosón pincérek hordták körbe az italokat – ahogyan az illik. A terem hosszában elhelyezett asztal pedig tele volt a legcsodálatosabb ételekkel. Homár, kaviár, franciás saláták, az asztalon frissen sült húsok, torták, italok között lehetett válogatni.

   Az ünnepség után sokan elmentek. Én nem hagytam ki e látványt. Arra nem is gondoltam, hogy még ismerőssel is találkozom.

 Már a folyosón összefutottam a belügyminiszter helyettes szomszédunkkal, akivel beszélő viszonyban voltunk. Ebben a miliőben azonban csak üdvözlésre volt elegendő az ismeretségünk.

   A teremben csupa „nagyságok” nyüzsögtek, úgy, mint, Biszku Béla, Fok Jenő és sokan mások, akiknek már a nevére sem emlékszem. Közvetlen közelemben állt Maróthy László, a KISZ akkori főtitkára, akiről addig nem is tudtam, hogy ő is a szeghalmi gimnáziumban érettségizett. Hallottam, hogy valaki megszólítja és dedikáltatja a meghívóját, mint volt szeghalmi diák. Arra gondoltam, hogy egy jó pont lesz a brigádnaplóba, ha én is beragasztom az általa dedikált meghívómat. Odafordultam hozzájuk, és csatlakoztam diáktársam hasonló kéréséhez. Közben pedig úgy éreztem magamat ebben a társaságban, mint egy kakukktojás. Ezután gyorsan távoztam is.

   1975-re vártuk az első, már 71’-ben előjegyzett Trabantunkat. Ezért, még 74’-ben megszereztem a jogosítványt. Nagyon örültem, megvolt a jogosítványom, de még a kocsi hiányzott. Amíg megkaptuk, történt egy s más.

...

   Az 1974-es év nagyon mozgalmas volt számomra. Egyszerre kaptam hideg-meleg zuhanyt a fejemre. Az Intézetemnél ez év tavaszán volt a minősítésem, amire nem is számítottam. Eddigi munkahelyeimen nem csináltak nagy ügyet belőle. Éppen ezért meglepődtem, mikor behívtak a személyzeti osztályra, ahol a személyzeti osztályvezetőn kívül ott volt a főosztályvezető, a szakosztályvezető és talán még az osztályvezető is és valaki más is, már nem emlékszem.

  Terike, a személyzeti osztályvezető – akivel mi régóta szimpatizáltunk – látva, hogy fogalmam sincs, miről lehet szó; elkezdte mondókáját.

  -  Nem kell meglepődnöd. Ez egy szokásos minősítés, amit időnként minden dolgozóról összeállít a vezetőség.

   Aztán felnyitotta a dossziém borítóját, és rögtön az első oldalon fel volt ragasztva egy 15 év előtti fényképem, ami életem talán legjobb korszakában készült. Terike nézegette, majd a többieknek is megmutatva mondta:

 -  Nézzétek milyen helyes, és szerénységet mutat a fénykép. A valóságban is hasonlóan szimpatikus és értelmes az Emma.

  -   Éppen ezért nem értem, hogy miért nem jönnek jól ki Magdával? – volt a költői kérdése.

   -    Magda is hasonló jó tulajdonságokkal rendelkezik.

   Én valószínű nagyon meglepett arcot vághattam.

   -    Vajon miről beszél? – tűnődtem magamban.

   Ekkor Terike felém fordulva mondta:

   -   Most itt az alkalom, mond el bátran mi a probléma, mivel nem vagy megelégedve.

   Az előzőek alapján világos volt, hogy míg nem voltam a teremben vagy talán már korábban is, csak Magda mondhatott rám nézve kompromitáló véleményt, de nem tudhattam mit, így nem tudtam, mire válaszoljak. A jelenlétemben Magda sem szólt semmit, talán arra számított, hogy most én kirohanok ellene, kompromitálom magamat. A jelenlévők, úgyis neki adnak igazgat. Én tudtam az emberek gondolatában olvasni, illetve elég tapasztalaton volt már ahhoz, hogy logikával ki tudjam következtetni a szándékot. Megéreztem, ha csőbe akarnak húzni. Válaszolnom azonban kellett.

 - Pontosan nem tudom, mire gondolnak a jelenlévők velem kapcsolatban. Nekem személy szerint senkivel nincs problémám. Az viszont tény, hogy ha nincs munkám, az nyugtalanít. Ilyenkor rögtön szólok Magdának, ha kell többször is. Úgy gondolom, ez nem jelent összeférhetetlenséget. A másik dolog, ami foglalkoztat az, hogy 15 éves gyakorlatom van. Ebből 4 év itt az Intézetben. Bizonyítottam, hogy megfelelek az elvárásoknak. Rangidős tervező vagyok, ennek ellenére igazán szép és jelentős feladatom még nem volt – ezzel befejeztem mondókámat.

  Ezután nem szólt senki semmit. Végül Terike fejezte be ezt a fura egyoldalú beszélgetést.

  -    Legyél nyugodt nincs semmi probléma.

  A  munkáddal mindenki meg van elégedve. Köszönjük, hogy befáradtál és elmondtad véleményedet.

   Felkavart ez az esemény, bár nem volt semmi visszhangja. Mégis ettől kezdve lettem bizalmatlan Magdával szemben.

  ...

  Szinte a minősítésemmel egy időben – amikor lelkileg mélypontra kerültem – befutott az NDK-ból egy megrendelés új, zöldmezős szaniteráru gyár megtervezésére Haldenslébenbe. Engem jelöltek ki építésztervezőnek, mivel már terveztem egy kis, komplett üveg gyárat az NDK-ba, és ismertem a német TGL szabványokat. Az első pillanatban elhittem; itt a nagy lehetőség. Elkezdődtek az első egyeztető tárgyalások. Ott volt a Beruházó létesítményfelelőse, a gyár telepítését végző UVATERV képviselője, a technológusok, én, mint építész egyedül az osztályunkról. Az meglepett, hogy ott volt az IPARTERV egyik építésze is, történetesen az, aki azon az osztályon dolgozott, ahol a Magda férje volt az irodavezető. Bennem felvetődött a gyanú: az  IPARTERV jól értesült, és pályázik a tervezésre: Bebizonyosodott, hogy eredménnyel. Az Intézetünk részéről úgy látszik nem ütközött ellenállásba. Egy kiszolgálóépület tervezését, azért számomra is biztosítottak.

   -   Ez vicc volt? – kérdeztem magamban.

    „Egyedül nem megy, egyedül nem megy! Ha ha ha ha!”  - csengett fülembe a kabaréjelenet.

    Szerencsére az első pillanattól kezdve számítottam valami hasonló fordulatra. Mégsem utasítottam vissza a munkát. A munka megkezdődött. Az egész stáb – közöttük én is – kiutaztunk az NDK-ba az építési helyszín megtekintésére. A Haldenslébenhez közeli Magdeburgban volt a szállásunk. Ott voltak a megbeszélések, és onnan mentünk a helyszíni szemlére is. Kicsi a világ! A tárgyaláson összetalálkoztam volt egyetemista társammal – Totyával. NDK-ban élt, oda nősült. Ő volt a beruházás témafelelőse. Felajánlotta, hogy hétvégén, amikor szünetel a munka, elvisz bennünket a 60 km-re lévő Wernigeródéba, egy csodálatos kis műemlék városba. Igaza volt, mikor azt mondta; nem bánjuk meg, ha elmegyünk.Wernigeróde favázas házait a századok során többször tűzvész pusztította, de mindig helyreállították. Ma is csodálatosak, meseszerűek a házak a homlokzatain kirajzolódó színes favázakkal. A gyönyörű műemlék városházával szemben szálltunk meg. Felmentünk a régi vár helyén épült kastélyhoz is, mely egész közel feküdt a határhoz. A teraszon elhelyezett távcsövön tisztán át lehetett látni a határ túloldalára hegyekre, falvakra.

  Hazafelé jövet, fél napra megálltunk, és körülnéztünk Berlinben. A Schönefeldi repülőtérről indultunk haza, ahová a városból az S-Bahn-al utaztunk. A magasvasút egyik oldalán átláttunk Ny-Berlin szép új lakóparkjára, míg a másik oldalon K-Berlin aprócska víkend házaira. Ez a kiszállás felért egy kirándulással. Ez volt a jövedéke a nagy lehetőségnek, amely mint egy szivárvány tűnt föl, és vált semmivé.

  Legszebb öröm a káröröm – mondják. Ha ez így van, meglett az örömöm, ugyanis ez a létesítmény sem valósult meg soha. Lehet, hogy megint szerencsém volt és egy nagy csalódástól menekültem meg?

 

                                           ATTILA ISKOLÁS

   Sokkal jobban érdekelt engem a karrieremnél Attika beiskolázása.

  Azt hittem, ez egyszerű ügy lesz. Az ovi szemben volt az Áldás utcai iskolával. Az óvodások voltak is ott látogatóban. Azt hittem, hogy oda fel is veszik Attilát. Ámde oda nem vették fel. Sőt nem vették fel a másik közeli iskolába sem, csak a Törökvész úti iskolába, ami viszont minden szempontból rosszabb volt, mint az előző kettő.

    A nyáron, a továbbiakban még nem foglalkoztunk az iskolával. Attit két hétre levittük Füzesgyarmatra a nővéremékhez. Nagy élmény volt számára a talicskatologatás, a csirkeetetés, és az is, mikor a sógorom felültette a kisborjú hátára. Még ezen a nyáron együtt lementünk a Balatonhoz is. Ez a nyár kellemesen, baj nélkül telt el.

   Ősszel megkezdődött az iskolába járás, s ezzel a problémák sorozata. Az iskolát csak átszállással lehetett megközelíteni. De mindennél rosszabb volt, hogy az elsősöket nem is a törzsiskolába helyezték el, hanem a hegyen lévő, gyalog vagy személyautóval megközelíthető gyermekvárosi iskolába. Rossz benyomást keltett, hogy a gyermekvárosi gyerek már reggel az iskola előtt ácsorogtak és cigarettáztak. A kisgyerekek ebéd után innen, nehéz táskájukat cipelve, gyalog átmentek a törzsiskolába lévő napközibe.

   Azt gondoltuk 2-ikban majd megoldódik a helyzet, de egyre több dolog nem stimmelt. Pl. Néha, ha az ebéd késett, egy tál almát tettek a gyerekek elé az asztalra.

   Atti unatkozott az órán. Az f betű görbületébe kis pontot rajzolt, mintha kis fecske ülne a dróton. A < jelet kiegészítette kis házacskává. A tanító néni, ezt súlyos problémának vélte.

   -  Az ilyen gyermekekből lesznek felnőtt korukban a bűnözők – mondta két héttel az iskolakezdés után.

  A türelmünket mégis csak akkor vesztettük el, amikor egyik este fürdetésnél észrevettem, hogy a fiacskám hónalja tele van hólyagokkal. Elvittem az orvoshoz. Azt mondta, hogy ez egy fertőzés, amit valószínű tornaórán szerzett, amikor a bőre felhorzsolódott.

   -   Úr Isten! Már megint velünk történnek ilyen dolgok! Vagy más észre sem veszi?

   A férjem viszont másnap felment a Tanácshoz és határozottam közölte:

   -   Ebbe az iskolába nem járatjuk a gyermekünket. Biztosítsanak helyet másikban.

     Zsúfoltságra hivatkozva, csak a Medve utcai iskolát tudták ajánlani, amelyik majdnem a Battyhányi térnél volt. Így újra utazhattunk minden nap a zsufolt 11-es busszal le a hegyről, mint anno bölcsődés korunkban. A 100 éves Medve utcai iskola legalább olyan zsúfolt volt, mint a közelünkben lévő Áldás vagy Ady, oda mégsem vették fel, pedig azok közelebb voltak a lakóhelyünkhöz. Ez a változás nem tett jót Attika lelki világának. A régi iskolában már összebarátkozott az iskolatitkár nénivel is. Miután eljött onnan, állandóan telefonálni akart neki, de az új osztályába nehezen illeszkedett be, és a tanító néni sem segítette. Egyik nap elmentem az iskolába és a lépcsőházból megfigyeltem, amint Atti szünetben az udvaron lévő egyetlen nagy fát egyedül járja körbe-körbe. Lassan, mégis rendbejött minden. Ott végezte el a 8 általánost.

    ...

                 1975, MEGVAN AZ ELSŐ TRABANT

   1975 kora tavaszán végre megkaptuk az első Trabantunkat. Ettől kezdve – kis kerülővel – kocsival hoztuk-vittük Attilát az iskolába. Ez lényegesen megkönnyítette a helyzetünket. Nem kellett a zsúfolt 11-es buszon utazni.

    Nem nagyon feledkezhettünk bele jó sorsunkba. Pista kórházba került. Szédült, kettős látása volt. Értágító infúziót kapott. Azt azonban nem vették észre, hogy az epéjével is nagy bajok vannak. A gyakori szédüléseit is valószínű ez okozta. Nyár elején a férjem a vállalatától kapott egy beutalót Balatonszemesre. Az orvos előzetes véleményezésével elmentünk nyaralni. Az ősfás parkban lévő villában majdnem egyedül voltunk az előszezonban. Két napig élveztük a helyzetet. Ebédelni átjártunk egy másik üdülőbe, ahol sajnos nagyon fűszeresen főztek. Férjem rosszul lett, de nem akart orvoshoz menni, diétázott. Mi pedig Attilával kettesben sétálgattunk a parton, labdáztunk. Másnapra azonban Pistának már sárga volt a szeme környéke és fájdalmai voltak. Összecsomagoltunk, és hazajöttünk egyenesen az orvosi rendelőbe, onnan a kórházba. A vizsgálat megállapította, hogy az epevezetéke teljesen elzáródott. Férjem életveszélyben van, azonnal operálni kellene, de közben a láza magasra szökött, nem tudják lenyomni – tudtam meg az orvostól.

   A János Kórház sebészeti adjunktusa behívatott engem. Elmondta, hogy lázas állapotban az operáció életveszélyes, mert a szíve esetleg nem bírja. Nekem kellett a hozzájárulást megadni. Az operáció alatt én végig a műtő előtt vártam. A műtét 4 óráig tartott, közben ki-be szaladgáltak a műtőből az orvosok, ápolók. Ijesztő volt látni a férjem halott fehér és beesett arcát. Az adjunktus, aki a műtétet végezte szintén nagyon fáradt volt, csak annyit mondott:

    -   A műtét sikerült.

   A láz ezután megszűnt, de a vágás olyan hatalmas volt, hogy a seb nem akart begyógyulni. Hónapokon át – meghatározott időközben – vittem kocsival kezelésre. Végre a seb begyógyult, de a hasfal elvékonyodott és sérv keletkezett. Egy félév múlva hasfalkorrekciót kellett végezni, de rendbe hozni soha nem tudták. A sérv mindig kialakult.

  ...

    Szerencsére, férjem egészségi állapota többé-kevésbé helyre állt. Nyugalmasabb évek következtek. Anyagi helyzetünk is javult.

      Nyaranta, szabadságunk alatt, a rendkívüli szabadságot is belevéve, maximum egy hónapig lehettünk együtt Attival.

  Attól kezdve, hogy a TRABI-t megkaptuk sokat kirándultunk hétvégeken. Bebarangoltuk Buda környékét, a kilátókat. Lejártunk a Balatonhoz. Voltunk a Börzsönyben, a Dunántúlon sokfelé.

 Óvodás korában beírattuk angol nyári táborba, ahol játékkal, kirándulással telt a napjuk, közben játékosan tanulták az angol nyelvet. Nyári délutánokon vittem a Margit-szigetre úszótanfolyamra. Dzsúdózni is elkezdett...Télen a városligeti műjégpályára mentünk korcsolyázni. ...        Attit kicsi korában megtanítottuk biciklizni.

   Tinédzser korában autót vezetni. Egyedül megtanult motorozni, miután megszerelte a működésképtelen motorját, amit az apjától kapott. Télen felmentünk Dobogókőre vagy a Mátrába, sőt a Tátrába is, Attila megtanult síelni. 

    Ezek voltak életem legboldogabb időszakai.

  A TRABI minket kiszolgált, és engem még hosszú ideig szolgált. Státusz szimbólum ide vagy oda, nekünk nem tellett más kocsira, de mi a TRABI-nak is örültünk. Miután megkaptuk, már az első nyáron terveztünk egy családi utazást külföldre. 5 év telt el az első Ny-i turista utunk óta – holott ekkor már 3 évenként lehetett Ny-ra utazni. 77’ nyarára lettek meg a feltételeink egy újabb utazáshoz. Attila 9 éves volt. Ekkor először őt is magunkkal vittük.

        Úticélunk: Ausztria, Svájc, Észak-Olaszország, de erről majd legközelebb írok.

 

 

 

 

 

 

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 114
Tegnapi: 19
Heti: 157
Havi: 829
Össz.: 80 891

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: NAGYBETŰS ÉLET,Visszaemlékezés II. k. Karrierépítés v......
Nagyné(N.) Diviki Emma honlapja - © 2008 - 2017 - divikie.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: péter andrás gimnázium tanárai - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »