NAGYBETŰS ÉLET. Szél ellen nem lehet...

                               Hivatalos tanúlmányút Romániába 1986-ban.

 

"Nincs megállás ..." II. kötet. Visszaemlékezésből részletek

...

  77’ nyarára lettek meg a feltételeink egy újabb utazáshoz. Attila 9 éves volt. Most először őt is magunkkal vittük.

  Úticélunk: Ausztria, Svájc, Észak-Olaszország. 

  ...    

  Visszagondolva a Trabantos útjainkra, azt kell mondanom, hogy nagyon bátrak voltunk. Nekivágtunk olyan utaknak, amilyenekről fogalmunk sem volt, hogy a TRABI képes lesz-e megtenni. Málhánk része volt a hálózsák, kempingfőző, edények, vizespalack, lavór. Vittünk sok konzervet, hogy minél kevesebbet költsünk kajára a 100 dollárunkból. Nemcsak a csomagtartót, utasteret, de még a TRABI tetejét is megpakoltuk.

        Olyan benyomást kelthettünk az országhatáron kívül, mint 100 évvel ezelőtt az echós szekéren utazó vándorcigányok. Mégis, az volt a meglepő, hogy a határon túl senki ránk sem figyelt, nem nézett lesajnálóan, nem dudáltak ránk még a keskeny hegyi utakon sem, ha füstölt a TRABI, és lassan ment, s nem tudtak megelőzni a nekünk csodaszámba menő autók. Türelemmel megvárták a kitérőket. Ha eltévedtünk, szinte mindenhol előkerült egy kint élő magyar, és kész volt segíteni.

       

  Utazásunk 7-ik napján ütemterv szerint a Badeni-tó érintésével már Zürichbe voltunk. 

 Elindulásunk előtt a barátnőmtől volt egy megbízás: Zürichben keressük meg régi, egyetemista  tankörtársunkat . Adjunk át neki egy ajándékot, egy kerámia sakk készletet, amit Ica készíttetett egy keramikussal, direkt Miklós számára. A csomag jó nagy és nehéz volt. Nem mondhattam nemet, de érthető, hogy minél hamarabb meg akartunk szabadulni tőle. Rögtön megérkezésünk után a férjem felhívta Miklós lakását telefonon, a nörsz vette fel a kagylót, akivel elég nehéz volt megértetni – férjem francia tudásával, amit érettségije óta nem gyakorolt – hogy kik vagyunk, és mit akarunk. Különben is Svájcban a német, az olasz, a francia nyelv módosult formáját beszélik. Pista egy üzenetet hagyott Miklósnak. Azt, hogy másnap Miklós megadott időben jöjjön a kemping bejáratához. Miklós másnap pontosan megjelent. A bejáratnál vártuk. A sátorunknál átadtuk az ajándékot. Ott a férjem rámutatott a TRABI-ra:

     -   Mi ezzel a kocsival jöttünk – mondta némi iróniával, de Miklós, aki mindig is az udvariasság megtestesítője volt, csak annyit szólt minden érzelemnyilvánítás nélkül:

    -  Ezt a típust még nem ismerem.

  Ezután meghívott bennünket a Zürichi-tó partján lévő elegáns vendéglőbe, ahová az ő Porsche kupéjával mentünk. A vendéglőben kora délelőtt még nem sokan voltak. Miklós felajánlotta; hogyha elfogadjuk, rendel nekünk egy helyi specialitást. Naná, hogy elfogadtuk. Mindegyikőnknek külön-külön hoztak egy-egy hatalmas üvegkelyhet, telis-tele finom déligyümölcs darabokkal és fagylalt gombócokkal. Közben megbeszéltük az itthoni és a kinti helyzetet. Neki önálló tervezőirodája volt. 

    A magánélete jól alakult, bár későn nősült. A felesége orvosnő. Kisfiuk akkor volt 2 éves, akire egy leányka vigyázott. Jól ment a sora, bár vágyódott haza, pedig idős szüleit is kivitte magához.

  Délutáni programunk  a város megismerése volt. Másnapra már egy nagy kirándulást  terveztünk  Schafhausenbe, a Rajna vízeséshez.

  - Elképesztő látvány, amint a 20 m magasból lezúduló víztömeg hangos robajjal örvénylik alá, fehér párafelhőt vonva maga körül, és időnként fel és letűnő szivárványcsíkot varázsol szemünk elé. Mindezt szinte karnyújtásnyira, egy épület erkélyéről szemlélhetjük, közben a saját bőrünkön érezzük a vízcseppeket, s a víztömeg pedig zuhog, ömlik időtlen idők óta szakadatlanul - írtam a naplómba.

  ....

  Olaszország felé haladva élmények sorozata várt ránk: A Vierwaldstetti tó, a Göschenen alagúton Trabanttal átkelve Milánó, Genova, majd fő célunk az olasz Riviera. Attila miatt Velencét sem hagyhattuk ki. Három hét alatt, három ország Trabanttal - nen kis teljesítmény.

   ...

   Már egy hete bejártam dolgozni, amikor az osztályvezetőm, biztosan nem egészen cél nélkül, elpletykálta, hogy delegáció készülődik Afrikába, téglagyár témában. Ő nem volt tagja a delegációnak, de Magda igen. Valószínű nem akart szembekerülni Magdával, gondolta majd én megteszem – és nem is alaptalanul. Az történt ugyanis, hogy még szabadságom előtt váratlanul megjelent egy iraki küldöttség a tervezőirodában. Magda aznap nem volt bent. Így a küldöttséget az építész szakosztályon is az osztályvezető kalauzolta. Nagy érdeklődéssel nézték a munkánkat. Téglagyárakat akartak terveztetni intézetünkkel. A technológiai osztállyal már folytattak is tárgyalásokat. Néhány napig maradtak Magyarországon. Ajánlatokkal szerettek volna távozni. A technológusok hozzáláttak, és kérték az osztályvezetőnket is, hogy adjunk építészeti ajánlatot is, aki még az nap délután szólt nekem, hogy vállaljam el a munkát.

     -  Ebből még egy bagdadi utazás is kikerekedhet. – kecsegetett.

  Persze, hogy elvállaltam. Délután már megkaptam a szükséges adatokat, és négy nap, s éjt nappallá téve elkészítettem az ajánlatot. A szakosztályvezető tudomást sem vett az egész munkáról, nem érdekelte. Leadtam a tervet, utána hetek teltek el, s nem hallottam hírt sem felőle mindaddig, míg pletykaszinten nem értesültem az Afrikába készülő delegációról, aminek a szakosztályvezetőm a tagja.

    Természetesen emlékeztettem Magdát.

  - Szorult helyzetben én vállaltam el az ajánlat elkészítését. Úgy gondolom, az lenne illő, ha most engem is delegálnának.                          

   -   Te tévesen vagy informálva. Nem arról a megbízásról van szó, amire te gondolsz - válaszolta magyarázatul

    Azt, hogy igaz volt-e a válasz, nem tudom. Nyilvánvaló volt, hogy nincs értelme forszírozni. Főként, a nyílvánvaló hazugság háborított fel

    Hiába mondta a férjem most is, mint számtalanszor:

   -   Te idealista vagy. Vedd végre tudomásul, hogy ilyenek az emberek.

 Jól ismertem én az életet, de a tehetetlenség érzését, a kiszolgáltatottságot egy idő után nem tudtam elviselni. Tűrőképességem szavatossági ideje 7-9 év volt. A legutóbbi eset ismét tudatosította bennem, hogy a dolgok alakulását nem tudom befolyásolni, sem a fizikai törvényszerűséget; „szél ellen nem lehet…” Vagy megalkuszom a megváltozhatatlannal, vagy tovább megyek, és ezzel oldom a feszültséget, ami bennem újra és újra felgyülemlik. Úgy éreztem, hogy 18 éves tervezői gyakorlat után szinte ugyanott tartok egzisztenciálisan, mint 5 éves gyakorlat után, amikor irányítótervező lettem. A stressz okozta feszültség miatt, gyomorfekélyem is kialakult, és nyugtatókat szedtem. Hiába kísérték munkámat elismerések, ha nem volt alkalmam bizonyítani, hogy többre vagyok képes. Hiába volt változatos, és mozgalmas az elmúlt 7 év, mégis azt éreztem, mintha mókuskereket taposnék, egyhelyben járva.

  Ismét csak valamely vers felidézése nyugtatott meg, ami egy idő óta szokásommá vált

           „Az embert én sajnálva szeretem,

             A gyűlölet nem borom, kenyerem.

             Mert jó az ember, csak a sors gonosz,

            Az bujtogat, sebez és ostoroz.”          Juhász Gyula

                                       VÁLTÁS

 Ismét úgy határoztam; változtatok. Nem ragaszkodom föltétlen tervezési munkához, más területekkel is megismerkedem. Valahol hallottam, vagy olvastam, hogy az utóbbi időben nagyon sokféle építési rendszert fejlesztettek ki. A fejlesztéseket az egyik belváros tervező intézet fogja koordinálni az Építésügyi Minisztérium (ÉVM )felügyelete alatt.

    Gyorsan döntöttem:

   - Ezt a területet megcélzom. Hasznos és érdekes terület és mivel a munka még nem indult be, lehet esélyem.

...      

  1978 májusától az intézet dolgozója lettem. Tájékozottságom előnyömre vált. A feladat tetszett: az önálló véleményalkotás lehetősége, a mozgásszabadság. Bár számomra teljesen érthetetlen volt, hogy akkor, amikor a beruházások csökkenő tendenciát mutattak, több mint 40  könnyűszerkezetes és szilikátbázisú építési rendszert dolgoztak ki az üzemek, intézetek, aminek nagy részét még a tervezők sem ismerték, nem alkalmazták, és soha nem is honosodott meg az országban. Nyílvánvalóvá vált, hogy ez a program nem lesz hosszúéletű.

   Ezzel szinte egy időben a gazdaságban egy új racionálisabb igény jelentkezett: az energiatakarékosság.

 1980-ban részt vettem egy építőipari konferencián, melyet az energiatakarékosság jegyében rendeztek meg. Szigorították az építőanyagok és szerkezetek hőtechnikai szabványait. Ez szükségessé tette új, hőtechnikailag megfelelő építőanyagok gyártását, és  az új anyagok alkalmazástechnikájának kidolgozását.

 Sokféle hőszigetelő anyag gyártása indult meg. Többek között hőszigetelő falazó anyagoké is. Hazánkba új anyagok kifejlesztésére sem idiő, sem pénz nem állt rendelkezésre, ezért a gyártók külföldről kész gyártástechnológiák licencét vásárolták meg, honosították, és rövid időn belül megindúlt a gyártásuk.

  A tervezők feladata az újanyagokból megfelelő szerkezettervek  kialakítása, az épülettervezők, kivitelezők számára  alkalmazástechnika kidolgozása.

 Én a licec vásárlással egyidőben bekapcsolódtam a honosítási munkálatokba is. Megpályáztam több hőszigetelő falazó anyag alkalmazás technikájának kidolgozását. Ezzel évekre biztosított  számomra feladatot.

   Elsőként készítettem el többek között a gázbeton falazó elemes építés kézikönyvének első változatát. Ez a munka sokrétű tevékenységet igényelt. Szoros kapcsolatot kellett tartani a gyártókkal, minőségellenőrző és fejlesztő intézetekkel, BME-mel. Munkájukat meg kellett ismerni, összehangolni. A szerkezettervek készítése, és az eredeti építési rendszer megismerése során a további szükséges fejlesztések igényét is meg kellet határozni.

    A Tégla és Cserépipari Tröszttel a hivatali munkán túli együttműködést is sikerült létrehozni. Egyszeri, magán megbízásra több, kis ismeretterjesztő füzetet készítettem, mellyel a Tröszt az építőanyag megvásárlásakor tájékoztatta a vásárlókat. Az egyik jól sikerült ismertető prospektust az ÉVM egyik főosztályvezetője dicséretben részesítette. Az építőipari tanulókhoz is eljuttatták, mint egy átfogó ismertető anyagot.

   ...

   Aki azt mondja, hogy munkahelyet változtatni könnyű, az még nem próbálta. Minden változtatásnál újra és újra bizonyítani kell, egy idegen, bizalmatlan légkörben.  Nemvolt ez egy könnyű álom most sem. Minden eddigi munkahelyemtől merőben eltért. Nagyon is a nyers valósággal kellett farkasszemet nézni annak, aki nem volt valakinek a valakije, akit nem támogattak az „Istenek”, aki nem tudta felmutatni az EXCALIBUR. Én nem rendelkeztem a fenti tulajdonságokkal, de a becsületes munkát nemcsak magamtól, ha szükséges volt másoktól is elvártam. Ez a tulajdonság nem volt szimpatikus mindenkinek. Számolni kellett támadásokkal, rágalmakkal. Ha felszínen akartam maradni, ezekkel szemben védekeznem kellett. Sok munkával, figyelemmel sikerült az elismerést mindig újra megszerezni és megtartani, deami késik, nem múlik.

                            SZÉL ELLEN NEM LEHET…

   Ellenségeim akadtak éppen akkor, amikor szabadságom után a legtöbb munka várt rám.

        Még egy év sem telt el azóta, hogy jött a szakosztályunkba egy friss diplomás építész kolléganő. Udvarias, okos, szimpatikus volt. Főként a fiatalok hamar megkedvelték és hihetetlen rövid idő elteltével már a főosztály KISZ-titkára lett. Oszlopos tagja a főosztály csúcsvezetőségének, az irodanégyszögnek (gazdasági vezető + párttitkár + KISZ-titkár + szakszervezeti bizalmi). Ő birtokában volt valami plusz tulajdonságnak, amit kevés ember tesz magáévá egy életen át. Ez a céltudatosság.  Az jól ismert tény, hogy egyes családok nagy gondot fordítottak a gyermekük nevelésére. Judit céltudatos és ambiciózus volt. Építész diplomája mellett hamarosan megszerzett még egy szakmérnöki diplomát, s ebben nincs is kivetni való, bár az Intézettől sok segítséget, tanulmányi szabadságot kapott, amiben másoknak nem volt része. A megszerzett ismereteit arra a nemes célra is használta, hogy építészhallgatókat korrepetáljon – baj csak ott kezdődött, hogy – a munkahelyen. A diákokat bemutatta barátainak is. Így egyre több időt töltött a kis csapat a másik szobában, ahol Judit munkahelye volt. Szólni persze senki, még a szakosztály vezetője sem szólt. Népszerűtlen lett volna. Aki pedig népszerűtlenné válik, attól mindenki távol tartja magát, mint a leprástól. Én viszont kénytelen voltam szólni. A határidő sürgetett, és akik az én munkámon dolgoztak, azokat is elvonták a munkától az egyre sűrűsödő traccspartik, a másik szobában. Judit személyes sértésként értékelte az észrevételemet. De szemtől-szembe nem támadott – ahogyan az általában egy sértett ember teszi. Neki nem is kellett ezt tennie. Elég volt a barátai előtt elsírni magát. Mondván, hogy én azt hiszem: ő tartja fel a többieket a munkában. Ezért aztán a barátok megsajnálták.

    Nagyon feszült lett a légkör. Éreztem, valami készülődik ellenem.

   Egyik nap szólt nekem valaki közülük, hogy menjek át a másik szobába szakszervezeti megbeszélésre.

     - Ha én, mint bizalmi nem tudok róla, akkor csak a főbizalmi közölhet valamit – gondoltam.

  A főbizalmi, ugyanis szintén abban a szobában dolgozott. Feltűnt ugyan, hogy nem mindenkit hívtak, még a szakosztályvezetőt sem, ezért megkérdeztem a főbizalmit:

      -  Milyen rendkívüli közlendője van, és miért nincs itt mindenki?

      -   Nekem nincs közölni valóm – mondta.

  Ezután egy ifjú kolléga szólalt meg, akivel Judit igyekezett mély barátságot kiépíteni. Átlátszó trükkel ellenem, mint szakszervezeti bizalmi ellen intézte kirohanását, de ügyetlenül fogalmazva, személyemet sértően kelt kolléganőnk védelmére. Rögtön világossá vált a támadás valódi oka. Egy pillanatra megdöbbentem, és felháborodtam. De a támadást könnyű szerrel visszafordítottam.

   Felszólítottam az ifjú kollégát, hogy egyértelműen fogalmazza meg, hogy a „O” jelzővel kit vagy mit illetett.

  -  Ha a jelzőt személyemre vonatkoztatta, akkor azt nem ezen a fórumon fogjuk megvitatni.

   -  Ha a bizalmi munkámmal nincs megelégedve, és le kíván választatni, azt hivatalosan, a főbizalminak jegyzőkönyvben indokolnia kell,  és a főbizalmitól megkérdeztem, hogy tett-e hivatalos intézkedést.

   Azt válaszolta, hogy neki semmi köze nincs az egész történethez.

  Ettől kezdve hirtelen mindenki a  ifjú kollégát vette védelmébe; hogy  nem engem akart sérteni, csak azt mondta, hogy a Szakszervezetnek van „O” hatásköre, azért én, mint bizalmi nem szólhatok rá senkire, hogyan végzi munkáját.

   - Én  egyáltalán nem bizalmiként, hanem, mint témafelelős a munkám határidejét kívánom biztosítani, amiért minden velem dolgozó is felelős - és lezártam a vitát.

   J. kolléganő, az egész vita alatt egyetlen szót sem szólt. Aznap délután azonban odajött hozzám sírva.

   -   Én nem akartam ezt, és ne haragudj – kérte.

  Egészen váratlanul másnap meglátogatott bennünket a kétdiplomás mérnöknő édesanyja, – ami nem egy általános szokás – és mindkét szobába mindenkinek bemutatkozott.

   -  Ki a fene volt rá kíváncsi? Én biztosan nem.

  Tudomást szerzett az esetről, a főosztályvezető is. Persze a jelenlétem nélkül. Amikor viszont engem magához kéretett, természetesen ott volt J. kolleganő is, aki, mint mondta nem akart nekem semmi rosszat.

    A főosztályvezető az esettel kapcsolatban nem nyilatkozott szemtől-szembe. Nem mondta, hogy nem kell azt a határidőt olyan komolyan venni, de azt sem, hogy a munkafegyelmet be kell tartani. Az esetnek azonban lett következménye – persze csak rám nézve.

    Rövid időn belül hívatott a személyzeti osztályvezető. Az esetről egy szót sem szólt.

     -    A főnöke elkészítette a minősítését.  Legyen  szíves elolvasni. Ha van ellenvetése, azt közölheti – mondta barátságosan.

     A minősítés szakmai részében nem volt semmi rossz, kivetni való, de volt két mondat ezen túl, ami – ha várható is lett volna a karrieremben valami kiugrás – ez a két mondat derékba törte volna.

     Valahogyan így hangzott a két mondat:

  -  Elért eredményeit nem teszi közzé kellően. Ifjú kollégáit nem támogatja szakmailag.

   Elolvasás után elmondtam a személyzeti osztályvezetőnek, hogy ezek nem felelnek meg a valóságnak.

 - Talán a főosztályvezetőnek nincs tudomása arról, hogy a szakosztályban egyedül nekem jelentek meg cikkeim szakmai folyóiratokban. ÉTE keretén belül előadást tartottam. Gyártói megrendelésre a témáimhoz kapcsolódó ismeretterjesztő füzeteket készítettem, melyek közül az egyikről az ÉVM főosztályvezetője mondott elismerő szavakat. Az ismertetőt sokszorosítva eljuttatták az építőipari tanulókhoz is. A fiatal kollegáknak pedig mindig adtam segítséget, ha kértek. Az egyik fiatal kolléganőmnek, aki estin végezte az egyetemet, a diplomatervéhez jelentős, konkrét segítséget, szakanyagot nyújtottam. Hálája jeléül egy szép építőművészeti kiadványt ajándékozott nekem – tájékoztattam.

     A személyzeti osztályvezető, aki mindig jóindulattal volt irányomba – a szokástól eltérően azt ajánlotta, hogy vigyem haza az anyagot, és nyugodtan válaszoljak rá.

    -  De mit is számított az, amit én válaszoltam? Semmit.

  A rágalmazásnak, lejáratásnak a módszere kicsiben és nagyban a kommunista rendszer sajátja volt. Hatásos és nem lehetett kivédeni. Eklatáns példája a módszernek a mindenki által ismertté vált „kabátlopás” esete. Lényege: valakinek ellopták a kabátját. Az eset után, ha szóba jött a neve csak úgy emlegették: - Ja, arról van szó, akinek volt az a kabátlopás ügye?

  Úgy tünt; következmény nélkül marad az esetem, pedig lett következménye.

   Egy év telt el azután, amikor a szakosztályvezetőnket kinevezték egy másik főosztályon osztályvezetőnek. Nálunk a rangidős mérnök Zoltán, nem vállalta a szakosztály vezetését. Az ő tekintélye, mint szakértő sokkal jelentősebb volt, mint egy szakosztályvezetői poszt. Utána a ranglétrán én következtem volna. J. kolléganőm akkor már az Intézet KISZ-titkára volt, a csúcs vezérkar, az Intézeti négyszög tagja. Engem meg sem kérdeztek. Találtak jobbat? Egy fiatal építész kolléganőt, - másik főosztályról - akinek  fogalma sem volt a nálunk folyó munkáról. Tervezőként dolgozott, de igazán jelentős eredményt még nem tudott felmutatni.

    Formálisan is nyilvánvalóvá vált; nyugdíjazásomig szakmai életemben gyökeres változás nem várható.

   A munkahelyemen eljött a szakszervezeti választások ideje. Én önként, végérvényesen lemondtam. A kis társaság kezdeményezésére – akik korábban ellenem fordultak – B. kollégát akarták megválasztani. Nem örömmel, de  önvédelemből újra fel kellett tennem B. felé a kérdést:

   -   Tisztázzuk még egyszer, hogy B. kolléga kit is, vagy mit is  illetett „O” jelzővel? Ha valóban,  a   szakszervezetről van ilyen lesújtó véleménye, akkor hogyan lehetne képviselője?

   Ezek után senki sem szavazta meg. Nem elégtételt éreztem. Inkább próbának tartottam a közbelépésemet.

   Én a megszokott módon folytattam a munkámat. 

  Az szakosztályvezető szerette volna tevékenységünket kiterjeszteni tervezésre is. A LAKÓTERV-ből átjött kolléganő és még néhány fiatal tervezővel közösen pályázatot készítettek, de nem sok eredménnyel. Amikor a szakosztályra befutott egy konkrét kiviteli tervezési megbízás napenergia hasznosítással kapcsolatban,  - na, ki készítette el a kiviteli tervet? Hát én. Persze, ezt elismerésnek is felfoghatom, - ha akarom.

  1986-ban váratlanul, nagy meglepetésemre, megkaptam a „Kiváló Munkáért” a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának határozata alapján az ÉVM Miniszteri kitüntetést.

      -   Mi ez? A munkám elismerése? Vagy kárpótlás?

  A kitüntetés után állófogadás volt. Az ünnepségen ott volt az államtitkár is, aki nekem iskolatársam volt.  Milyen kicsi a világ? Az ő lánya és az én fiam is ugyanabban az iskolában, ugyanazon az évfolyamon tanult. Ismeretségünk ezekre a tényekre korlátozódott

  A fogadáson odajött hozzánk üdvözölni. Zoltánnal, a kollégámmal is személyesen ismerték egymást. Ismeretségemnek híre ment az Intézetben. Tény, hogy az Igazgató ezután hívott be magához, nagy meglepetésemre, és elmesélte amerikai útján szerzett szakmai tapasztalatait.

 

   Hivatalos tanúlmányút Romániába 1986-ban

   Magyar hőszigetelést gyártó cég tárgyalást folytatott egy NSZK céggel, akitől új gyártóüzem egységhez gyártás technolágiát kívánt vásárolni. A német partner be akarta mutatni Romániába, Ploestiben, a hasonló technológiával már működő gyárat, és egyet Nagyváradon, építés közben. Ennek érdekében megszervezett egy tanúlmányi utat, melynek teljes költségét vállalta.

   A tanúlmányiuton én is résztvettem, mint a leendő gyár építésze, egy statikussal, valamint a beruházóés a gyártó képviselőjével együtt. 

  Nagyváradig a német cég képviselőjének Porsche személygépkocsijával utaztunk. Nagyváradon egy szállodában szálltunk meg. Terv szerint először a működő gyárat akartuk meglátogatni.

   Másnap reggel, korán a Nagyváradi repülőtérről repülővel utaztunk Bukarestbe. Az utazás nem túl kellemesen kezdődött. Románián belül alapos vámvizsgálaton estünk keresztül. Nekem, a vámtiszt hölgy, még a ruháimat is átvizsgált, majd a kézitáskám tartalmát kiborította egy asztalra, és darabonként megvizsgálta, még a rúzsomba is belenézett.           

   Aztán a vendéglátónk kisbuszával - amely már a repülőtéren várt ránk - tovább utaztunk Ploestibe, remélve, hogy minden akadály elhárult. Ám, amikor a gyár portályára széles mosollyal beléptünk, hogy köszöntsük a házigazdát, a mosol az arcunkra fagyott.

   A nem éppen barátságos portás, nem éppen barátságos hangon közölte, hogy idegenek nem léphetnek be a gyár területére, ez központi utasítás. Igy mi sem mehettünk be. Hans hiába magyarázta, hogy ez a látogatás meg van beszélve a főnökséggel, a portás hajthatatlan maradt, sőt addigra már egy őr is vele volt. Hans kénytelen volt egyedül bemenni, hogy tisztázza a félreértést, közben minket nyugtatott, hogy rövididőn belül visszatér, és mehetünk.

    Mi ekkor már egyáltalán nem voltunk nyugodtak. Különösen, mikor már egy óraja vártunk fáradtan, éhesen, dühösen toporogva a portán. Végre megérkezett Hans egy gyári emberrel, de nem jó hirrel.  A román kisfőnök közölte:

   -  Az Igazgató Elvtárs nélkül -  aki az engedélyt adta - nem lehet bemenni. Ő viszont, jelenleg nem tartózkodik az üzem területén, de egy órán belül, már valószínű, hogy bent lesz. Várják meg, s akkor bemehetnek. Vagy jöjjenek vissza   holnap.

  Ez utóbbi javaslata, természetesen szóba sem jöhetet, tehát várakoztunk tovább. Közben valaki szerzett néhány szendvicset, hogy éhen ne haljunk. 

      Az igazgató az ígért időre sem érkezett meg. Nem volt időnk tovább várni, dolgunk végezetlenül indúlni kellett  vissza a bukaresti repülőtérre, hogy le ne késsük a nagyváradi gépet. Sajnos, mire odaértünk, éppen előttünk szállt fel a gép.

     Ezután fogalmunk sem volt, hogy mi fog történni. A csarnok ablakából láttuk, hogy Hans intézkedik. Két civil és három egyenruhás társaságában lent a beton platzon magyarázkodnak. Egy kis idő múlva azt látjuk, hogy begördül egy aprócska, kissé kopottas repülő.

  - Te Uristen, csak nem ezzel fogunk repülni? - Tört ki belőlünk a kétségbeesés.

    De bizony, azzal utaztunk. A gép teteje olyan alacsony volt, hogy csak hajolva lehetett benne közlekedni, de legalább elfértünk mindnyájan. Aztán elindult a gép recsegve, zúgva, azt hittük, hogy darabokra szétesik. Halálos csöndben ültünk egész úton.

    Én alaknál ültem. A gép alacsonyan szállt, és megláttam, amint a felhők fölött kirajzolódott a gyönyörű Kárpátok háromkaréjos hegycsúcsa. Egyszerre elszállt minden bosszúságom.

      Másnap Nagyváradon megnéztük az épülő gyárat, amiből még nem sok volt látható, de szerencsére magyar kísérőink voltak, akikkel beszélgethettünk, és amint megtudták az előzőnapi kálváriánkat, kárpótlásúl meghívtak bennünket vacsorára, egy vadászlakba, amelyik a várostól távol esett. Csak magyarok voltak velünk, igy nyugodtan beszélgethettünk. Panaszkodtak az erőszakos áttelepítésekről - még a Pártiumból is - a Kárpátokon túlra, a falurombolásokról, a magyar iskolák megszüntetéséről is. Már akkor nagyon érezhető volt, hogy pattanásig feszült a rezsimmel szembeni elégedetlenség. Ez 1986-ban történt.

        

 

 

 

 

 

Oldal: NAGYBETŰS ÉLET,Szél ellen nem lehet... Hivatalos tanúlmányút Romániába 1986-ban
Nagyné(N.) Diviki Emma honlapja, www.divikie.hupont.hu - © 2008 - 2024 - divikie.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat