"TÁVOLI HARANGSZÓ, Az én fényes..."I kötet

 BEVEZETÉS és az első napjaim, az előző weboldapon!

További részletek a könyvből:

 

   Füzesgyarmat,       SZÜLŐFALUM                   

 Békés megye északi a valamikori Sárrét szélén fekszik Füzesgyarmat. Történelme a messzi évszázadokig nyúlik vissza. A 13-ik századból is vannak írásos bizonyítékok létezésére.

 A 19-ik században mezővárosi rangja volt. Gyermekkoromban közigazgatásilag nagyközség címet viselte. Több kisebb település is hozzátartozott. Pl. Bucsa

 Sárrét lápjainak lecsapolása – mely Füzesgyarmat határainak egy részére is kiterjedt még a 20.-ik század elején is tartott. Édesanyám mesélte, hogy gyermekkorában a mai rétnek nevezett dűlőben még halásztak merítő kosárral. Sárrét emlékét őrzi a falu címere, mely  ma is látható a községháza homlokzatán. A címer fél lábon vízben álló gólyát ábrázol. A sárrét lecsapolt területei kiváló termőfölddé váltak. Ha néhanapján az utam a rétnek nevezett dűlő felszántott barázdái mellett visz el, újra meg újra rácsodálkozom a szurokfekete csillogó földrögökre.

 A Sárrét lecsapolására emlékeztet a települést átszelő Nagyér, aminek ma már nincs funkciója. Kanális jellegű. Néhány a felszíni vizeket, valamint az állandóan folyó artézi kutak vizeit összegyűjtő árkok futnak bele. A Nagyér részben a falu főutcája telkei határán húzódik, majd az országút alatt az iskola udvara mellett a Bethlen utca telkeinek végén, egy kanyar után a Bethlen utca másik oldala mögött folytatódik. A Nagyér kiszélesedett szakasza volt gyermekkorom korcsolyapályája.

   A falu főterén állt és áll még ma is az emeletes, korábban református iskola, mely a század elején igen figyelemre méltó volt méretével, külső-belső megjelenésével, felszereltségével. Debrecennek, a református egyház szellemének hatása erőteljesen érvényesült a tanításban. A falu lakosságának többsége református vallású, de az unitárius egyház híveinek száma is jelentős. Katolikusok létszáma csekély.

  Az iskola előtt szépen gondozott part volt. Közepén az I. világháborúban hősi halált halt katonák neveit megőrző emlékművel. Ott olvasható apám bátyjának Diviki Péternek a neve is. A rendszerváltás után az emlékművön elhelyezett táblán a II. világháborúban hősi halált haltak neve között a bátyám, Diviki Károly neve is szerepel.

     Közvetlen az iskola mellett áll egy kicsit kiemelkedve környezetéből, a református templom. A református templomokra jellemző külső-belső kialakítással. Fehér, díszítés nélküli, tisztaságot idéző falaival, nagyméretű orgonájával és a szépen szóló nagy harangjával a falu ékessége volt és maradt. Harangjának búgó hangja a kisebb méretű unitárius templom harangjának hangjával együtt még ma is fülembe cseng, és kimondhatatlan ünnepi hangulatot idéz fel bennem. A templom körül és a templom és a paplak által határolt háromszögletű kis terecskén egész évben gyönyörű rózsák nyíltak, amit a református tiszteletes gondozott.

  A falu közepén terül el a főtér, a tulajdonképpeni piactér, ahol gyermekkoromban heti két alkalommal árulták a falusiak termékeiket. Néha egy-egy vándorárus is megjelent. Ha megszomjaztak, a téren lévő szép angyalkás, barokk artézi kútból olthatták szomjukat. A piactér egyik oldala városias beépítésű házsorokból állott. A házsorban lakott a bíró, az egyik tanító, a fodrász. Itt volt a pékség, amelyikben naponta sütötték a gyönyörű és finom kenyeret, melynek illata lengte be a falut. Itt volt a híres Hati cukrászda, mely ma ismét virágkorát éli. A tulajdonos családdal szegről-végről rokonságban vagyunk. Édesanyám is Hati lány volt.

  Édesanyámmal szívesen mentem piacra, ilyenkor bemehettem a cukrászdába fagyizni.

   A főtéren vagy annak közelében volt a legtöbb középület; a már említett községháza, a Hangya Szövetkezet, a patika, az órás, a posta, a vegyesbolt stb.. A mozi és az ipartestület sem volt messze. Füzesgyarmat nemrég ismét városi rangra emelkedett. Fejlődött, tisztább és sok tekintetben rendezettebb lett. Új házak nőttek, régiek eltűntek, nekem mégis a régi kép hiányzik. 

   A főtérről ágazik el a négy égtáj felé a négy országút. A D-i Szeghalom felé, a Ny-i Bucsa felé, a K-i Darvas felé, az É-i Biharnagybajom felé vezet.

   A település lélekszáma gyermekkoromban több mint 10 ezer volt. Lakosainak száma az elmúlt évtizedek alatt kétharmadára csökkent. Ennek megvan a történelmi magyarázata.

    Az alföldi táj és falu szépségét csak az tudja igazán felfedezni és értékelni, aki hosszú ideig benne él, aki ragaszkodik a földhöz, szereti azt. De ki szereti? Az, aki magáénak érzi. Ezt az érzést erősen megtépázta háború után a föld magántulajdonának megszüntetése, az erőszakos tagosítás. A gazdák egy része kénytelen volt faluját elhagyni.

    Én szinte gyermekként több mint 50 éve kerültem a fővárosba. Egy emberöltő telt el azóta, megváltozott a világ. Kapcsolatom falummal nem szakadt meg teljesen. Mint külső szemlélő szívszorongva figyelem, hogy megváltozott a falu szellemisége és hogyan változtak meg az emberek.

    Ugyanakkor az alföldi táj, annak minden gyönyörűsége bevésődött szívem mélyébe, s egy percig sem halványodott emléke. Mi gyermekek gyakran kirándultunk a falu szélén, az országút mellett lévő kiserdőbe. Ilyenkor nagy-nagy szabadságot éreztünk. Tekintetünket vonzotta az Alföld végtelenje, ahol messze valahol a föld és az ég összeér. Ez a látvány fantáziánkat megmozgatta. Azt hittük, vagy hinni akartuk, hogy ott van a világvége.

     Néha ez a végtelen síkság mintha fényes vízfelületté változott volna. Csillogott a napfényben és a táj tükröződött benne. Ez volt a délibáb.

  Költőnk nagyjai felfedezték az Alföld szépségét, és gyönyörűen megfogalmazták azt, amit mi szemünkkel esetleg észrevettünk.

   Petőfi Sándor „Az Alföld” című költeményének első két versszakában így írja le:

             „Mit nekem te zordon Kárpátoknak

             Fenyvesekkel vadregényes tája!

             Tán csodállak, ámde nem szeretlek,

             S képzeletem hegy-völgyet nem járja.

  

             Lenn az alföld tengersík vidékén

             Ott vagyok honn, ott az én világom;

             Börtönéből szabadult sas lelkem,

             Ha a rónák végtelenjét látom.”

  

   Még líraibb, még szívbetalálóbbak Juhász Gyula sorai, melyekben a legszebb érzést, a szerelmet megtestesítő nőre emlékezik a „Milyen volt…” című versében:

            „Milyen volt szőkesége, nem tudom már,

             De azt tudom, hogy szőkék a mezők,

             Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár,

             S e szőkeségben újra érzem őt.

  

            Milyen volt szeme kékje, sem tudom már,

            De ha kinyílnak ősszel az egek,

             A szeptemberi bágyadt búcsúzónál

             Szeme színére visszarévedek

 

             Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,

             De tavaszodván, ha sóhajt a rét,

             Úgy érzem Anna meleg szava szól át,

             Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.”

 

     Az Alföldhöz hozzátartoznak a kopár, terméketlen legelők is.

    Arany János, aki talán a legnagyobb, ha nem a legnagyobb magyar költőnk ezt a kietlen pusztát teljes valóságának megfelelően, mégis oly meleg szívvel írta le, hogy aki olvassa sorait, szinte úgy érzi, ő maga is ott van a puszta vidéken, a bőrén érzi a nap perzselő sugarait.

     Így ír a „Toldi” „Első ének”-e első négy sorában:

             „Ég a nap melegtől a kopár szik sarja,

             Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.

             Nincs egy árva fűszál a torzs közt kelőben,

             Nincs tenyérnyi zöld hely a nagy határ mezőben.”

    Én az életem nehéz, gondokkal terhes időszakában számtalanszor merítettem erőt pusztán abból, ha fel tudtam idézni gyermekkoromban átélt csodálatos perceket.

    Történt egyszer, hogy egyedül vágtam neki a közel 10 km-es útnak, ami a falu és a cséfányi tanyánk között volt. Nyár volt, az aratás ideje. Édesanyám már korábban kiment a tanyára, ellenőrizni, hogy minden rendben megy-e. Mivel a megbeszélt időre nem jött haza, elindultam, hogy megtudjam miért nem jött vissza. A falu határát a vasút állomásnál hagytam el. Házunktól idáig is megvolt vagy 2 km. Onnan – ahogy szokták mondani – toronyiránt – ez esetben a nagy nyárfák irányába nekivágtam az útnak a legelőn át. Már biztosan gyalogoltam vagy egy órája, amikor megálltam, mert igen elfáradtam. Megálltam és körül néztem. Hirtelen félelem fogott el. Ott álltam egyedül a pusztaság kellős közepén. Sehol, se közel, se távol egyetlen teremtett lelket sem láttam. Síri csend volt. Úgy éreztem, reszket a lábam. Leterítettem a földre a kötött kardigánomat és ráültem, sőt lefeküdtem. S ekkor történt a csoda. A fülem mellett halk zümmögést hallottam. Lenéztem a gyér füvezetre. Számtalan kis bogár nyüzsgött ott, tevékenységük folytán a száraz fűszálak finoman mozogtak. A zümmögésből egy élesebb hang volt hallható. A szöcskék ciripeltek. Hirtelen rádöbbentem nem vagyok egyedül. Csak egy csodavilágba csöppentem, ahol én vagyok az óriás, az erős. A bogarak egyáltalán nem féltek tőlem, sőt rajtam mászkáltak. Egy darabig még hallgattam ennek a parányi világnak a hangját, amit csak az hallhat meg, aki leereszkedik hozzájuk. A félelmem elmúlt. A hőség rekkenő volt ott a sugárzó föld közelében, hát felálltam. A csoda megszűnt, a hangok elnémultak. A langyos szél meglengette hajam és én felfrissülve, egy nagy élménnyel gazdagabban mentem tovább, azzal a tudattal, hogy nem vagyok egy kihalt bolygón, egyedül, mint azt korábban éreztem. Ez az élmény olyan erősen hatott rám, hogy még ma is, ha kikapcsolódásra vágyom, csak behunyom a szememet, felidézem ezt az élményemet, hallom a halk zsongást, és megfeledkezem, ami körülöttem történik.

     Hasonló hatással vannak rám az emlékeimben fel-felvillanó régnyári hajnalok hangjai. Minden reggel 6 óra tájt ostor csattogtatás hangjai a mélyálom és az ébrenlét köztes állapotát idézték elő bennem. A kondás terelgette az utcán a gazdák disznait. A disznók visítozva, röfögve, egymást lökdösve csörtettek végig az utcán.

    Aztán hirtelen csend lett. Jó lett volna még tovább aludni, de bódult állapotomból ismét egy másik hang ébresztett fel. Valahol távol az utca illetve a falu végén a gulyás megfújta a szaru kürtjét, mellyel jelezte, hogy indul a csorda a legelőre, a tehenek fejését be kell fejezni. A kürt hangja egyre hangosabb lett, mely a tehenek nyakába akasztott kolompok más-más hangjával egy különleges reggeli koncertet hozott létre. A gazda kiengedte a teheneket az istállóból, akik a nyitott kapun kisétálva csatlakoztak a csordához

      Ezek a jelenetek aztán délután megismétlődtek fordított irányba.

   Először a konda tért haza a legelőről, kissé csendesebben, mint reggel. Majd a tehenek szállingóztak. A malacokkal ellentétben lassan, komótosan ballagtak. Degeszre tömött bendőjük csak úgy ringott. Egymástól mindig méterekre elmaradva, nehogy akadályozzák egymást. Így aztán utcahosszakat foglaltak el. Mikor hazaértek, a nyitott kapun át, biztatás nélkül besétáltak helyükre az istállóba. Ha a kapu nem volt nyitva megálltak a kapu előtt és hatalmas bőgéssel jelezték érkezésüket.

    A konda és a csorda érkezésének idejére mi gyerekek is abbahagytuk a játszást, teret engedtünk az állatok nyugodt elvonulásának.

   A falu egyéb hangjai is elevenen élnek bennem. Nyáron mikor már a vak sötétség ráborult a falura kiültem a ház elé, a padlás fa lépcsőjére és hallgattam a békaszerenádot, mellyel a kiskert végén lévő Ér nádas partjára telepedett békák szórakoztattak.

  Sorolhatnám még a tavaszi madárcsicsergést, a varjúk károgását, amikor érezve a tél közeledését csapatokban röpködtek a falu felett elsötétítve az eget.

  Vétek lenne kihagyni emlékeim közül a kisbírót, aki a nyakába akasztott dobbal időnként megjelent a falu legforgalmasabb utcáiban. Voltak olyanok, akik már menet közben csatlakoztak hozzá és kísérték a kijelölt helyig. Ott a kisbíró jellegzetes terpeszállásban megállt és elkezdett az ismerős ütemben dobolni néhány percig. Ezalatt a környék lakossága köréje gyülekezett. A távolabb lakók még futottak is, hogy le ne maradjanak a legfrissebb hírekről. Ekkor a kisbíró meggyorsított dobolással, végül egy erőteljes ütéssel befejezte a hívogatást. A papírtekercset szemmagasságban maga elé tartotta, letekercselte és a következő szavakkal kezdte olvasni a híreket:

-    Közhírré tétetik, hogy…

  A felolvasás után az emberek nem széledtek széjjel, hanem ott helyben megvitatták a hallottakat. A jól értesültek még ki is bővítették azokat.

   Nemcsak a falu jellegzetes hangjai, hanem az évszakokra jellemző illatai is felidéződnek bennem. Tavasszal az erdőben szedett ibolyák illata, az orgona illat, vagy a virágzó almafák illata mellett szinte csak az Alföldön jellegzetes akácillat lengte át az egész falut. A többi évszaknak is megvolt a jellegzetes hangja és illata. Mindezek biztosan ma is léteznek, de félek, hogy ezeket egyre inkább háttérbe szorítják a civilizáció okozta hangok és illatok.

  Én mindezt emlékeimben őrzöm és különös nosztalgiával gondolok vissza rá. Éppen úgy, mint azokra az emberekre, akiket gyermekkoromban megismertem, vagy arra az utcára, ahol a szülőházam áll. 

 ...

 

Oldal: Szülőfalum," Távoli harangszó"Füzesgyarmat, Szülőfalum
Nagyné(N.) Diviki Emma honlapja, www.divikie.hupont.hu - © 2008 - 2024 - divikie.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat