BME diákélet. Kedvenc professzoraim:Csonka Pál, Pogány Frigyes

 

   N. Diviki Emma: "Távoli harangszó" c.-ű visszaemlékezésből részlet

   ...

   Mindig késésben voltunk. Mindig futottunk végig a Mária utcán, majd a Mikszáth Kálmán téren, a Múzeum  úton át, ki a Múzeum körútra, ahol a 47-es villamos megállója volt. Reggel ½ 8-kor a villamosok tömve voltak. Általában csak a zsúfolt peronra tudtunk felkapaszkodni, ahová a kalauz el sem jutott. Sok diák ezt ki is használta és nem vett még diák bérletet sem. A szó szoros értelmében lógott a villamoson. 

...

   Az előadásoknak 12 és 13 óra között lett vége. Ekkor megkezdődött a rohanás a menzára a Budafoki úton a Bercsényi utcai fiú diákotthonba. Gyors ebéd és vissza a délutáni gyakorlatra. Szétváltunk és mindenki ment a saját tankörébe. A gyakorlat után ketten-hárman újra összetalálkoztunk és együtt mentünk haza. Szerencsére.

   Egyik alkalomkor ugyanis az történt, hogy mikor a gyér közlekedésű Múzeum utcán mentünk hazafelé, mellénk szegődött egy biciklis férfi. Akiről hamarosan kiderült, hogy egy szatír. A köpenyét szétnyitotta , hogy megmutassa meztelen alsótestét, közben mindenféle trágárságokat mondott nekünk. Szörnyen megijedtünk és egészen közel húzódtunk a Múzeum vaskerítéséhez. Biciklivel nem tudott az útpadkán felhajtani, de ha szaladni kezdtünk, a biciklivel követett. Végre elérkeztünk a Mikszáth Kálmán térre. Ott a sarkon volt egy étterem. Oda berohantunk. A pincér megkérdezte mi a baj. Mi elmondtuk és megkértük, hogy maradhassunk egy darabig az étterembe. Addigra az étterem vezetője is odajött. Azt mondta, széjjelnéz a téren, és ha gyanúsat lát, kihívja a rendőrséget. De persze a szatír addigra eltűnt a forgalmas utcából. Ezután kicsit félve mentünk hazáig. Ettől kezdve egy kis kerülővel, de a forgalmasabb Reviczky utcán közlekedtünk.

...

 A tanköri foglalkozásokat tanársegédek irányították. Általában rendesnek tartottam őket. Kivéve azt, aki az épületszerkezet tant vezette. Pedig szerettem a tantárgyat, mégis legrosszabb jegyeim épszerk.-ből voltak. D. István tanár ugyanis a fiúkkal jól eldiskurált, a lányokat azonban nem sokra tartotta.

   A statika tanszék adjunktusa is helyettesített néha a gyakorlati órákon. Ilyenkor nagyképűen saját ifjúságáról mesélt. A háború előtt végezte el az egyetemet, saját elmondása szerint 15 év alatt. Mivel akkor nem volt kötelező minden órára járni egy évben, csak amennyihez kedve volt. Akkor vizsgázott le, amikor akart.

   A rajztanáromat kedveltem a legjobban Varga tanár úr civilben festőművész volt. Szerény, nagyon tehetséges és jó pedagógus is. Senkit nem bántott meg, sokat segített. Női és férfi aktokat is rajzoltunk. A fiúknak ott is előnyük volt. Ha egy fiatal nő volt a modell udvarolgattak neki a szünetben. Ha férfi aktot kellett rajzolni a lányok elég feszélyezve érezték magukat. Ilyenkor a tanár úr főként a lányoknak segített és a problémás részleteket megrajzolta anélkül, hogy bármit hozzáfűzött volna.

    A középkori építészettörténet gyakorlatvezetője T. Erzsi volt. Fiatal és csinos. Őt mindnyájan szerettük. Persze a fiúk neki is udvarolgattak. Úgy tudtuk, hogy egy neves szobrászhoz ment feleségül. A szobrász a családom szerint távoli rokonunk volt, igaz, nem tartottuk a rokonságot, már az apja elköltözött régen Füzesgyarmatról. A házasságról szóló híresztelés, mai ismereteim szerint, csak pletyka lehetett.

  Kicsi a világ. Ugyancsak az építészettörténet egyik tanára Sz. Gitta szintén Füzesgyarmati származású volt. Egy zárthelyi alkalmával ő szedte össze az én lapomat és meglátta a nevem. Ismerősnek tűnt neki, és megkérdezte, hogy füzesgyarmati vagyok-e, ismerem-e Diviki Esztert. Mondtam, hogy a nővérem. Így derült ki, hogy ő és a nővérem  osztálytársak voltak.

  Az előadásokra szívesen jártam. Nem szerettem, ha a jegyzetem hiányos. Néhány professzor előadása kimondottan szórakoztató volt. Pogány Frigyes olyan élvezetesen adott elő, hogy más évfolyamok diákjai, sőt civilek is eljöttek meghallgatni. Zsúfolásig volt az előadóterem -  az auditórium maximum -, mikor Rómáról, Velencéről vagy Párizsról beszélt. Az óravégi csengetést mintha senki meg nem hallotta volna, meg sem mozdult a hallgatóság. Az óra végén hatalmas tapsban tört ki, így nyílvánította ki tetszését.

  Más professzor is, szívesen hallgattunk, mert nagyon tudtak, jó előadók és jó pedagógusok voltak.

    Volt persze olyan előadó is, aki bejött a terembe, leadta az anyagot és kiment. Talán azt sem vette volna észre, ha senki sincs a terembe. Ilyenkor kongott a terem az ürességtől.

   ...

 Az építészeknek a vizsgaidőszakon túl a rajzbeadás volt a legizgalmasabb. Építészkaron természetesen rengeteg volt a rajzos feladat.

 ...

   A vizsgáktól nem nagyon féltem, bár izgulós vagyok, de szerencsémre csak a vizsgák előtt. Mire felelni kellett már nyugodt voltam.

 Istenem! Mi minden megtettünk, hogy frissek legyünk. Volt aki nyugtatókat szedett, kávézott. Én nem éltem e-féle szerekkel. Emlékszem egyszer, májusi vizsgaidőszakban tikkasztó kánikula volt. A négy fal között csurgott rólunk a veríték. Szinte minden ruhát levettünk magunkról. Azt találtuk ki, hogy az asztalt a vízcsap mellé toltuk és az asztalon fekve lógattuk a lábunkat a csap folyóvize alá. Szabályos időnként váltottuk egymást.

   Az egyik vizsga után nagyon kifáradtam. A következő vizsgáig volt 4 napom. Így megengedhettem magamnak a vizsga utáni alvást.

  Valaki még egy nagyszem altatót is adott. Előtte én nem szedtem altató, nem is tudtam, hogy rám milyen hatással van. Hát nagy hatással volt. Úgy elaludtam az emeletes ágyamon, hogy másnap délben ébresztgetni kellett. Felültem az ágyban és csak annyit szóltam:

  - Hagyjatok aludni.

    A következő nap reggeléig fel sem ébredtem. Másfél napot átaludtam.

   Általában adiákok féltek a professzoroknál vizsgázni. Én kimondottan szerettem. Nem tudom miért? Talán jobban bíztam őszinteségükben, tapasztalatukban, jóindulatukban.

    Statikából egy alkalommal az adjunktusnál vizsgáztam. Addig nem volt vele semmi dolgom, mégis nagyon ellenszenves volt nekem. Hosszú ideig azt hittem magamról; nagyon jó emberismerő vagyok és az első benyomás alapján megtudom határozni kivel van dolgom. Ez rendszerint bejött. Nem állítom hogy van valamiféle különleges parapszichológiai képességem. Ha valami, az a logikai következtetésem, ami mindmáig jól működik. Elég későn jöttem rá, hogy az egészséges bizalmatlanság azért, az egyik legeredményesebb védekezés.

    De visszatérve a statika vizsgára, ellenszenvem nem volt alaptalan.      A vizsga teljesen normálisan zajlott. Talán az volt a szokástól eltérő, hogy a vizsgáztató meg sem nézte a kidolgozott vizsgafeladatomat. Rögtön a táblához kellett mennem és ott is le kellett vezetnem az egyenleteket. Ez nem jelentett nekem problémát. Biztos voltam magamban. Az adjunktus nem nagy érdeklődést vagy biztatást mutatott. Történetesen egy szót sem szólt. Joggal hihettem; igen a megoldásom sikeres. Annál nagyobb lett a meglepetésem mikor közölte:

     -   A felelete elégséges.

   Tulajdonképpen alig tudtam megszólalni, csak magamban kérdeztem; hogy ugyan miért? A tanárnak, hogy be ne írja a 2-est, gyorsan mégis válaszoltam:

     -    Nem fogadom el a 2-est. Kérem, írja be az UV-t (utóvizsgát).

   Ekkor egykedvűségéből kizökkent. Rajta volt a meglepetés sora. Szinte láttam belső felháborodását; hogyan merem én az ő szentséges véleményét visszautasítani, különben is mindenki örül, ha nála a 2-est megkapja. De csak annyit mondott:

    -  Jegyezze meg, a statikában nem lehet kis hibát sem véteni!

  Tulajdonképpen igaza volt, de nem a megoldásom volt rossz, a hiba egy félreértésen alapult, és lehagytam egy 2-es szorzót. A feladat szerint egy függvény által határolt két egyforma terület szerepelt, de nem volt egyértelműen közelve, hogy azok összege a meghatározandó.

   Én nem magyarázkodtam, tudtam, hogy ő nem változtatja meg, én pedig nem fogadom el a 2-es osztályzatot. Bennem a csendes lányban azt hiszen akkor kezdődött el valami: a felháborodás az igazságtalanság ellen. Ami ettől kezdve életem egyik meghatározó elemévé vált.

   Ő elvette az indexemet, és még dühösen hozzátette:

  -  Ha nem tetszik a véleményem menjen a professzorhoz panaszra. Majd  közli a professzor, mikor lesz ideje levizsgáltatni – de nem írta be a 2-est.

    -  Köszönöm – válaszoltam.

 Ekkor már valami mélységes nyugalom áradt bennem. Hittem magamban és tudtam:

   -   Ezt a csatát én nyertem meg.

 A következő napokban én már a következő újabb vizsgára készülődtem. Nem sokat foglalkoztam az esettel.

   Egyik napon éppen építészettörténet vizsgára várakoztam a tanszék előterében. Egyszer csak bejött a statikatanszék altisztje. Szólította a nevemet és odajött hozzám.

   - Menjen azonnal a statikai tanszékre, a Csonka professzor úr kéreti keresse fel.

   Nem ijedtem meg. Tudtam, valahogyan így fog bekövetkezni.

   Beléptem a tanszékre. A professzor már a szobája ajtajában várt rám. Ő köszönt előre és azt kérte menjek a szobájába.

   Ő beszélt:

  - Itt van a maga indexe nálam. Panaszt kíván tenni az adjunktus úr vizsgáztatására?

   Nekem nagyon szimpatikus volt Csonka professzor. Kiváló embernek ismertem meg. Nagyon népszerű volt a diákok körében. Bíztam benne, de azért jobbnak láttam, ha diplomatikusan válaszolok:

   -  Én nem akarok panaszt tenni, csak azt kértem, hogy ne írja be a 2-es jegyet, inkább pótvizsgázom, mert úgy érzem 2-nél jobb eredményt tudnék felmutatni.

  Akkor azt kérte, hogy mondjam el, hogyan folyt le a vizsga. Én elmondtam azt, amit vizsga után gondoltam és még hozzátettem:

    -  Szeretném, ha újra vizsgázhatnék.

    Úgy láttam tetszett neki az állhatatosságom.

   -  Ilyen kívánsággal még nem kerestek meg, de ha most itt vállalja, hogy nálam levizsgázik, akkor ennek a vizsgának az eredménye kerül a bizonyítványba.

   Természetesen nem tehettem mást, vállaltam. A professzor ugyanazt a feladatot adta fel, mint ami a vizsgámon volt, de nem számokkal, hanem általánosan, betűkkel kellett az egyenletet levezetni. Persze az eredményt megdupláztam.

   Ő nem fukarkodott a dicsérettel:

  - A megoldás kitűnő, benne van az előző vizsga tapasztalata is. – mondta  és hozzátette, biztos benne, hogy én is így látom. Ezért felajánlja a 4-es jegyet, ha elfogadom. Különben is, adjunktusa ítélőképességét is figyelembe kell vennie.

  Úgy láttam, hogy miközben ezt mondta, mintha egy kicsit elmosolyodott volna.

    Én örültem a 4-es jegyne, és megköszöntem.

  - Nagyon köszönöm, hogy professzor úr levizsgáztatott. Nem is reméltem ilyen eredményt.

 Ettől kezdve, ha Csonka professzorral találkoztam az egyetem területén, nem tudtam őt megelőzni a köszönésben, ha kellet akár 3 m-el előbb is köszönt és kalapot emelt. Erre az esetre mind máig büszke vagyok. Persze ő másokkal is figyelmes és udvarias volt.

 Nem ez volt az egyetlen eset, amikor kiváló professzoromnál vizsgáztam. A V. évfolyam I. félévében a képzőművészet történetéből Pogány Frigyes professzor vizsgáztatott. Nagyon kellemes volt. Mintha nem is vizsga, hanem egy beszélgetés lett volna. Ő is a szobájába hívta be a vizsgázókat. Természetesen az ajtót nyitva hagyta. A dohányzó asztal melletti fotelbe hellyel kínált. Ő a másik fotelbe ült le. A párizsi Vendom teret kellett ismertetni. Szerencsémre, mert akkor már megvásároltam Pogány Frigyes „Utcák és terek” című könyvét, amelyikben nagyon részletesen írt a Vendom térről. Nyomtatott jegyzetünk ebből a témából nem volt. Ezért saját jegyzeteim mellett a könyvéből készültem fel. Igyekeztem a könyv stílusában ismertetni a témát. Rögtön felismerte és nagyon értékelte a tájékozottságomat. Ettől kezdve nem is én, hanem főként ő beszélt személyes élményeiről. A vizsgám persze nagyon jól sikerült.

...

    Az ábrázoló geometria tanszékvezetője Czigány professzor volt. Akiről az a hír járta, hogy nagyon nem tudta elviselni a butaságot. Történt egyszer, hogy az egyik előadóteremben vizsgáztatott. A fiúnak a táblán kellett megszerkeszteni a feladatát, de abszolút nem tudta megoldani. A professzor egy egyszerűbb példát adott fel neki, de a hallgató azzal sem boldogult. A professzor elvesztette a türelmét.

   -   Most fiam húzzon egy vízszintes vonalat – mondta.

   A fiú a tábla szélénél abbahagyta. A professzor dühösen rákiáltott:

  -  Nem mondtam, hogy hagyja abba. Egy vonalat csak tud húzni! Húzza  tovább, odáig, amíg nem szólok; most elég.

  A fiú húzta tovább a terem falán is egészen az ajtóig. Ekkor a professzor rákiáltott:

   -   Most hagyja abba, menjen ki az ajtón és csukja be maga után.

   Ez a történet igaz volt-e vagy legenda, nem tudom, de szájról-szájra jár.

   Az építészeknek az adjunktusa adott elő. Ellentétben a professzorral, csendes halk szavú ember volt. Mások féltek tőle. Én jól vizsgáztam nála, igaz, az ábrázoló már a gimi.-ben is kedvenc tantárgyam volt.

  Mindent összevetve az egyetemen az első két évben csodálatosan éreztem magamat.

 

  

 

Oldal: BME diákélet,Csonka Pál,Pogány Frigyes professzorok,N.Diviki emma:"Távoli harangszó részlet
Nagyné(N.) Diviki Emma honlapja, www.divikie.hupont.hu - © 2008 - 2024 - divikie.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat