"Távoli harangszó" részletek

 

 II. Viágháborus emlékeim.

Emlékezés bátyámra és valamennyi   hősihalottra.

1938-tól Európában a különböző országok közötti határkérdés rendezésére irányuló kérdések kerültek előtérbe. A háború a levegőben lógott. Horthy is megkezdte Trianon revízióját.

Horthynak nagyon erős nemzeti, magyarság tudata volt. Kisnemesi családból a politikai pályája legmagasabb csúcsig emelkedett. Ő úgy gondolta és érezte, hogy a magyarságot újra méltóvá kell tenni régi, dicső múltjához és vissza kell állítani nagy Magyarországot, s ez az ő feladata. Minden tevékenysége erre irányult.

Horthynak ez a törekvése táptalajra talált a magyar nép lelkében. Erőteljes volt a nemzeti öntudat. Nagy Magyarországról álmodott. Mindenkiben élt még a fájdalom a trianoni békeszerződéssel megcsonkított Magyarországért. Nosztalgiával gondolt az elszakított területekre. A Vitéz Nagybányai Horthy Miklóst Trianon revíziójáért folytatott küzdelme miatt a magyar emberek szívükbe fogadták. Horthyban az igazi vezért látták, aki képes lesz álmaikat megvalósítani. Dicsőítették, szerették és lelkesedtek érte.

...

A magyar hadsereg 1938 novemberben bevonult a felvidékre, így annak egy részét visszacsatolták  Magyarországhoz.

Néhány évvel később 1940. augusztusban megszületett a második bécsi döntés. A felvidéki bevonuláshoz hasonlóan Erdélyben is határtalan lelkesen fogadták a magyar honvédek bevonulását. Éljeneztek, virágokat dobáltak. 22 év után testvér a testvért ölelhette meg. A románok nem akartak beletörődni a döntésbe, de mások érdekei is sérültek. A második bécsi döntés nem is teljesítette azokat a reményeket, amit a kormány és a közvélemény várt.

...

A német haderő a kezdeti gyors sikerek után megtorpant. Ezért nagyobb román és magyar haderő részvételét követelte. Azt ígérték, hogy modern fegyverzettel és felszereléssel látják el a hadosztályt. Ekkor, az  1-ső magyar hadosztályt az orosz frontra irányították, de a beígért felszerelést a németek nem biztosították.

Az addig békés Magyarországot elérte a háborús hangulat.

A mi falunkban is a községháza ablakából Karády Katalin édes, bús hangja zúgott állandóan:

             „Üzenet jött messze, messze földről

            Halványzöld szín tábori levél,

            Aki írta a szívével írta

            Minden szava őszintén beszél.

            Sokkal jobban szeretlek, mint máskor

            Minden percben rád gondolok százszor

            Valahol Oroszországban.”

Miközben a hírek sorozatos győzelemről szólnak, a valóság egészen más. A Vasárnapi Újság rádióműsorában felcsendülő nóták tükrözik a társadalom valódi hangulatát.

A nóták nem csak arról szólnak, hogy a katona győztesen visszatér, hanem szomorúságról, hazavágyásról is.

 ...          

Még mindig nem teltek be az emberek a visszacsatolt területek feletti örömükkel. A dalok másik része ezekről az érzelmekről szólnak, pl a

            „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország”, vagy a

            „Krasznahorka büszke vára”, vagy az

            „Arad felől fúj a szél” című dalok szomorkás, merengő hangja.

Az országban egyszerre van jelen az öröm és a bánat. 

...

1942-ben a fronton megindult a nagy orosz ellentámadás. De a hírek még mindig győzelemről szóltak. Mikor azonban a rosszul felszerelt magyar hadsereg a Donnál totális vereséget szenvedett vagy katonai járványban meghaltak vagy a hideg orosz télben megfagytak, itthon a közvélemény nagy megdöbbenéssel fogadta a katasztrófát, az óriási emberveszteséget. Katona anyák és feleségek ezrei siratták hozzátartozójukat.

Károly bátyám katona

1943. nyarán családomban is bekövetkezett, amire addig nem mertünk gondolni. Mikor Károly bátyánk be sem töltötte a 21-ik évét, behívták katonának. Ősszel a postás hozta a levelet a bátyámtól. Először édesanyám szokta elolvasni a levelet és beszámolt róla. Mi mindig, s akkor is kíváncsian vártuk miről ír, mi van vele. Akkor azonban megszeppenve láttam, hogy Mamám sír. Nővéreim kérdezgették:

     -    Miért sír mama? Valami baj van? Károllyal történt valami?

     -    Károlyt behívták katonának – mondta szomorúan.

Erre eddig nem akartunk gondolni, éppen ezért váratlanul ért és megdöbbentünk.

     -    Hová? Miért? Írt részleteket? – záporoztak kérdéseink, de hiába. 

1944 első feléből maradtak meg levelei. Első leveleiben azt írja; elég jó helyünk van a laktanyában. A kiképzés fárasztó. Gyorsított ütemben folyik.

Áprilisi levelében arról tudósít, hogy a laktanyából már küldtek ki katonákat a frontra.

Elég sűrűn küldözgette a lapokat, amikben egyre riasztóbbakat ír.

7 hónappal a bevonulása után attól kell rettegnie, hogy kiküldik a frontra.

„Egy hajszálon múlott, hogy nem küldtek ki a frontra. Szemle volt, de engem hívtak a tiszti étkezdébe, mert most ott teljesítek szolgálatot. Közben az ezredes a pótkeretből sok katonát beosztott a menetbe. Nekem talán sikerül itt maradnom” – remélte.

A legközelebbi levelét már nem a laktanyából, hanem Esztergomból írta.

„Jó helyünk van. Kaptam eltávozást is. Keresztanyámékat meglátogattam. Örömmel fogadtak. Míg Pesten voltam éppen riadó is volt.”

Ebben a levélben és minden továbbiban közli, hogy melyik alakulatnál van: 3. gk. löv.zlj. 1 század. Ezután Fótról kaptunk néhány lapot tőle. Az elsőben azt írja, hogy rövidesen visszamennek Aszódra, ezért a kért csomagot oda küldjük. Nagyon egyszerű dolgokat kér; kanalat, zsebkendőt, fésűt, cipőpasztát, bakancskefét, súrolót.

Ebből arra következtettünk, hogy az állapotok nem lehetnek túl rózsásak.

E levél után másnap jött egy másik. Abban azt közli; mégsem mennek vissza Aszódra. Előreláthatóan 2 hónapig egy helyben maradnak.

     -    Most, menetgyakorlaton vagyunk – írja.

A levelek azt sugallják, hogy nem kaptak pontos felvilágosítást, vagy elég fejetlenség uralkodik a hadseregben.

Levelei egyre aggaszóbbak.

A következő levele kicsit bizakodóbb hangulatú. Megköszönte a levelet, amit Mama Pünkösdre küldött.

„ Tudatom, hogy jövő hónapban talán kapunk két hét szabadságot, ha nem jön közbe valami, akkor láthatjuk egymást.”

A szabadságot nagyon várta, de nem kapta meg. Mégis közbejött valami? Vagy csak mézesmadzag volt? 1944 nyarán felgyorsultak az események. Nálunk otthon is érezhetővé vált a hadszíntér közeledése. Ezért egyáltalán nem volt megnyugtató számunkra, mikor azt írta, hogy csapatával közelednek hazafelé. Ez számunkra azt jelentette, hogy az alig kiképzett katonákat is a frontra vezényelték. Több mint valószínű a DK-i határ védelmére, az újonnan szervezett 3. magyar hadsereghez irányították bátyám ezredét is.

Döntő fordulat 

...

Jönnek a németek!

1944 márciusában a németek megkezdték a Margarethe-I. Terv végrehajtását, megszállták az országot. Ezzel megszűnt Magyarország védettsége és az angol-amerikai légi hadműveletek célpontjává vált és a stratégiailag jelentős központok bombázását megkezdték. Közben a Vörös Hadsereg szárazföldi hadereje tört előre. Ebben a helyzetben történt Románia kiugrása, és átállt az oroszokhoz. Magyarország DK-i határa védtelenné vált. Horthy nem állt át az oroszokhoz. A NY-i hatalmak felé nyitott. Nyugat azonban nem tárgyal a Szovjet nélkül.

A magyar kormány ekkor szervezte meg a 3-ik magyar hadsereget, melyet a D-i 2. Ukrán Front ellen kívántak bevetni, akik szeptemberben a magyar-román határon felsorakoztak. Ezzel egy időben a német hadvezetőség Debrecen körzetéből akart ellencsapást mérni a szovjetekre. Valószínű ennek a hadseregcsoportnak valamely szárnya jutott el a falunkba is. Katona Zsuzsika néniéknél, a szomszédunkban szállásoltak el két német katonát. Zsuzsika néninek volt zongorája is.  A 2 német katona nagyon kedves és intelligens fiatalember volt. Rögtön a zongorához ültek és játszottak és énekeltek a Katona lányokkal, Zsuzsika néni felügyelete mellett. Még Eszti nővéremet is áthívták. Jól szórakoztak. Mikor megtudták, hogy kis húga is van Esztinek, átjöttek hozzánk.  Hoztak nekem nagyon finom svájci csokoládét. A kis kockák fele fehér, másik fele barna csoki volt. Addig még azt sem tudtam, hogy van fehér csoki. A fiúk megígérték; háború után meglátogatnak bennünket. Még a nevükre is emlékszem. Az egyiket Herbert von Band-nak hívták, a másiknak csak a keresztnevére emlékszem; Hans. Pár nap múlva elmentek. Soha többet nem hallottunk róluk.

A szovjet hadvezetés úgy döntött, hogy október 1-én hadműveleti szünet nélkül, támadást indít a még kiépítetlen 3-ik magyar hadsereggel szemben.  Battonyánál áttörte a határvédelmet. Ezzel kezdetét vette Magyarország bevétele. Terv szerint október 12-ig kellett Szolnok – Szeged között kijutni a Tiszáig, és Csongrádnál átkelni a folyón. A magyar hadsereg elkeseredett ellenállása ellenére az ellenség már október 6-án elérte a Tisza vonalát. Ezzel egy időben több vonalon nagyerővel folyt a Tiszántúl teljes elfoglalása.

 

Felettünk angol bombázók repdesnek

A több éve folyó háború valóságát mi csak 1944 nyarától tapasztaltuk meg. A német megszállás utáni angol légitámadások bombázó repülői felettünk húztak el. Eleinte nagyon magasan szálltak, alig voltak láthatók, de jellegzetesen mély, monoton zúgásuk misztikus és idegesítő volt. Később, ahogyan a front közeledett egyre alacsonyabban szálltak. Jól láttuk a hármas kötelékben repülő gépeket. A vadászgépek meg olyan alacsonyan szálltak, hogy szinte súrolták a házak tetejét.

 

Felvillannak a "Sztalin orgonák"

Amikor a front már egész közel volt hozzánk esténként láttuk a sorozatosan felvillanó „Sztálin orgonák” torkolattüzét. Félelmetes volt.

Októberben a frontvonal elérte térségünket. A Tiszántúlt elözönlötték az oroszok. Innen van a mondás; „Annyian vannak, mint az oroszok.”

 

 Jönnek az oroszoK!

Füzesgyarmatot is elárasztották az oroszok

Több hullámban érkeztek. Nagyon féltünk, mert jöttüket a rossz hírük megelőzte, s mi három lánygyerek és édesanyám férfi nélkül éltünk. Ennek ellenére szerencsésen megúsztuk az oroszok lerohanásait.

Első esetben 4-5 orosz szállásolta el magát nálunk. Nagyon barátságosak voltak hozzánk. Volt egy oldalkocsis német motorkerékpárjuk. Az oldalkocsi tele volt – gondolom – zabrált holmival, de tőlünk semmit sem vittek el. Sőt ők adtak ruhaanyagot, abból a rengeteg, végekben álló anyagokból, ami náluk volt. Az egyik katona, tipikus orosz, kerek arccal és szemekkel, nagyon jópofa volt. Szórakoztatta társait és minket is megnevettetett, mert látta, hogy nagyon meg vagyunk szeppenve. Este a konyhai nagy asztalnál kártyáztak és bohóckodtak. Mi összehúztuk magunkat az egyik sarokba, nem mertünk addig bemenni a szobába, míg ők nem mentek ki az udvarra a sátrukba. Az orosz képű, egyébként hatalmas termetű, azt mondta, hogy ő színész, most elmennek Berlinbe, s aztán vége a háborúnak. Ez még egy kicsit odébb volt.

A háború után mikor láttuk a „Berlin eleste” című filmet, az egyik közkatonában őt véltük felfedezni.

 

Újra jönnek...

A második hullámban érkezőkkel is szerencsénk volt. Én Daruéknál játszottam, ahol két korombeli lány és egy csecsemő volt. A papájuk nem régen kapott „Sas” behívót. Így ők is egyedül voltak és nagyon féltek.  Korábban félelmükben bezárkóztak a szobába, az oroszok azt hitték, hogy valaki bent bujkál, és a vastag ajtót  átlőtték. A golyó néhány cm-el a bölcső mellett csapódott a padlóba.

Az ő házelejükről tisztán ellehetett látni a piactérig. Mikor náluk játszottam szólt az anyukájuk menjek gyorsan haza, mert már megint a piactérnél vannak az oroszok.

Én, ahogy kiléptem a kapun, megláttam, hogy az utca másik oldalán jön egy csinos orosz tiszt. Ha meggyorsítottam lépteimet, ő is jobban sietett, de közben barátságosan mosolygott. Mikor a kapunkhoz értem, ő is befordult felénk, mintha csak megadott címre jönne. Édesanyámmal beszélt, tudott egy kicsi magyarul – valószínű magyar származású ukrán katona volt. Azt mondta, hogy nálunk akar elszállásolni. Mi a belső szobában laktunk. Nagyanyám a háború kezdetekor átment lányáékhoz, ahol két férfi is volt a családban.

A külső szobánk tiszta és szabad volt. A tisztnek megfelelt. Kis idő múlva egy közlegény hozta utána a holmijait, és kérdezte; hol van a major? Akkor tudtuk meg, hogy a tiszt igen magas rangú. Úgy tudom a major őrnagyot jelent. Megnyugodtunk. Olyan határozottan jöttek a címünkre, mintha megadták volna nekik. Még az is lehet, hogy tényleg volt egy jóakarónk.

Estefelé jött két fegyveres katona, hangoskodva magyarázott. Ekkor kijött a major a szobából és a két katona tisztelgett és gyorsan lelépett. Nem is háborgatott senki bennünket.

Reggel mikor kijött a szobából a major nagyon kedves volt. Én egy nagyobb sámlin, felhúzott lábakkal kuporogtam. Odajött, megsimogatta a fejem, és azt mondta:

     -   Nagyon bátor kislány, magyarfajta.

Aznap tovább ment a csapat.

 

Aztán a románok jöttek

De nem mindig volt ilyen szerencsénk. Legközelebb este 10 óra tájt két román katona rontott be csőre töltött fegyverrel és egy tyúkkal.

Azt akarták, hogy Mama azonnal főzze meg a tyúkot. Mama azt akarta megmagyarázni, hogy a tyúk öreg és nem fog hamar megfőni. Ők a nem szót ellenszegülésnek értelmezték, és a Mamámra fogták a fegyverüket. Eszti nővérem, aki a legtalpraesettebb volt gyorsan odahozta a vekkert, és azon mutatta, hogy 2 óra alatt fő meg a tyúk. Leengedték a fegyvert és elmentek. Gyorsan vizet kellet melegíteni a kopasztáshoz, ami falun nem megy egyhamar. Félig sem főtt meg a tyúk, s máris megjelent a két román. Belenéztek a fazékba, és úgy ahogyan volt, fazekastul elvitték. Mi még legalább egy óráig remegtünk mikor elmentek.

Ismét oroszok...

Még egy alkalomkor szálltak meg nálunk az oroszok, de mindegyiknél ez volt a legborzasztóbb. Teherautóval jöttek be egyik délután. Már akkor ittasak voltak, veszekedtek, hangoskodtak. Mi egymás kezét fogva járkáltunk mindenhová. Ekkor is szerencsénk volt. Az egyik távolabbi szomszéd eljött hozzánk. Elmondta, hogy a mellettünk lévő utcában, az egyik házban több család szokott összegyűlni, ahol a férfiak vigyáznak a nőkre, gyerekekre. Jó lenne, ha mi is odamennénk, mert itt nagy csete-paté van kilátásba. Először két nővérem ment el feltűnés nélkül, majd én és Mamám is a szomszéd bácsival. Ahová mentünk ott valóban nyugalom volt. Másnap délelőtt, amikor a megfigyelőink jelentették, hogy továbbállt a sereg, mertünk csak hazamenni. A látvány, ami fogadott bennünket, szörnyű volt. Az udvar tele volt szeméttel, üres pálinkás üvegekkel, törött székekkel. A környékben maradtak elmesélték, hogy a katonák teljesen lerészegedtek.

Majdnem szembe velünk lakott egy idős, finom, nyugdíjas házaspár. Szolgált náluk egy lány, aki kezdettől fogva kielégítette a katonák vágyait. Az öregeket a belső, kisebbik szobába átküldte és ő a nagy szobában fogadta a katonákat. Csakhogy ez utolsó alkalomkor nagyon sok és részeg katona akarta a lányt. Ezen aztán összeverekedtek, megkéselték egymást. Az egyiknek még a fülét is levágták. A felfordulás közben sikerült a lánynak a mi udvarunkon keresztül, a kertek alatt megszökni. Bujkálás közben megtalálta édesanyám és nővérem finom, angol szövetből készült ruháit, amit az istállóban a szénatartóba rejtettek el. Azokat magához vette és aztán megszökött. Ez alkalomkor nagy szerencse, hogy segítettek nekünk, s így nem voltunk otthon. Ezután tényleg nagyon féltünk, de többször már nem jöttek az oroszok. A front a Tiszától Ny-ra tevődött át.

1944-ben egymást követték az egyre tragikusabb hadi események: a német megszállás, az angol légi támadások megindulása, a román kiugrás, a szovjetek idő előtti támadása. A helyzet súlyosságára való tekintettel október 1-én Moszkvában megkezdődtek a fegyverszüneti tárgyalások. Magyarország számára sürgető lett volna az egyezmény mielőbbi megszületése. Mégis a magyar vezérkar huza-vonája következtében csak október 11-én írták alá, amit Horthy október 15-én tett közzé.

Családomnak ez azért nagyon fájó, mert bátyám – mint később megtudtuk – október 7-én halt meg a csongrádi harcokban. Élete néhány napon múlott.

...

1944. októberében az oroszok ...már az ország határán belül voltak. 18-ikára az egész Tisztántúlt elfoglalták. 

...

A Tiszántúl megszállt területei orosz fennhatóság alá kerültek. Magyar csendőrség már nem létezett. A településeken megjelentek az orosz tanácsadók, a komiszárok, akik a velük együttműködő magyar rendfenntartókkal együtt irányítottak és ügyeltek a rendre.

...

Az oroszok végleg maradtak.

A községünkben már ekkor megszólalt a hangszóró a községház ablakában: „Daragie Druzsba!” és még néhány orosz mondat hangzott el, amit persze nem értettünk, csak legfeljebb azok, akik az I. világháború után évekig voltak orosz fogságban.

Ezt követően valaki magyarul kezdett beszélni. A megszólítás már nem a hagyományos; „Kedves magyar testvéreim”, és még nem „Elvtársak” volt. Egyszerűen így: „Füzesgyarmat lakossága”. A beszéd pontos szövegére nem emlékszem. Az illető arról beszélt, hogy néhány napon, sőt órán belül vége lesz Magyarországon a háborúnak. A Vörös Hadsereg kiűzte az országból a náci megszállókat. Magyarország népe szabadon, békében megkezdheti az ország újjáépítését.

A háborúnak még hónapok múlva, 1945 április 11-én lett vége

A lakosság vegyes érzelmekkel fogadta a hírt, még akkor is, mikor már hivatalosan is bejelentették: Magyarországon vége a háborúnak.

Mi gyerekek nagyon boldogok voltunk. Örvendeztünk: „Vége a háborúnak, vége a háborúnak, béke van!”- kiabáltuk. Nem kell már félni a katonáktól, lövöldözéstől.

A felnőttek is örültek, de sokkal visszafogottabban „Nincs többé megszállás? Ha béke van, és szabadok vagyunk, miért ellenőrzik a falut felfegyverzett oroszok? Miért nem engedik haza a nemrég munkaszolgálatra elhurcolt férfiakat? Ha az oroszok a felszabadítóink, miért kell beszolgáltatást, jóvátételt fizetni?” Rengeteg kérdés merült fel a jövőt illetően. „Mibe kerül Magyarországnak ez a béke?” 

...

 Bátyám hősihalott

1944.-ban amikor a hadszíntér elérte falunkat, levelet már nem kaptunk bátyámtól. Nem is sejtettük, hogy ő akkor már nem is él.

     Volt a szomszédunkban egy hentes, akinek a felesége csongrádi volt. Szülei, testvérei ott éltek. Amikor a Tiszántúl az oroszok kezére került és az ellenállás, illetve a harcok megszűntek, Gáborné, a hentes felesége elutazott Csongrádra, hogy szüleivel találkozhasson. A helybeliek elmondása szerint a pályaudvarnál heves harcok folytak. Az orosz túlerővel szemben reménytelen harcot folytató magyar ellenállás totálisan megsemmisült. Az elesett magyar katonákat egy hatalmas közös sírba temették.

A sír mellé elhelyezett táblán felsorolták az elesettek nevét. Az ismerősünk az elesettek neve között felfedezte bátyánk, Diviki Károly nevét is. Amikor hazaérkezett felkeresett bennünket és elmondta mit tapasztalt.

A hír számunkra megdöbbentő volt. Alig több mint 1 éve még együtt örvendeztünk itthon.

. A sors nem lehet ilyen kegyetlen, hogy 8 évre a család valamennyi férfi tagjának elvesztése után a megmaradt kisfiú, a család reménysége is elveszett.

Édesanyám nem is hitte. Azt remélte, talán fogságba esett és egyszer csak hazatér.

A háború befejezése után a remény is elveszett. Hivatalos értesítést kaptunk:

„Tudatjuk, hogy Diviki Károly honvéd a 3. gk. löv.zlj. 1 század katonája 1944. október 7-én Csongrád térségében folyó harcokban fejlövés következtében életét vesztette.”

Később megtudtuk, hogy a katonák holttesteit a csongrádi temetőben hantolták el.

Bátyám leveleiben egyáltalán nem írt arról, hogy átirányították a frontra. Hogy korábban voltak-e egyáltalán a harctér közelében. Láttak-e valaha csatateret.

Nem írt róla. Nem írt, mert nem voltak semmilyen tapasztalataik, csak álmaik. Fiatalok, ártatlan fiatalok voltak ők. Az életet még meg sem tapasztalták. Úgy dobták be őket a harcok legsűrűbbjébe, mint kutyának a koncot. Lakjon jól vele a fenevad. Hősök voltak ők igazi hősök. Sőt mártírok. Nem önként mentek, vitték őket. Harcoltak úgy, hogy tudták; onnan nincs kiút, ott a halál vár rájuk. Sorstalanok voltak ők. De az ő halálukat a mai napig nem siratták el kellő tisztelettel. Nem mondták hozzátartozóinak:

     -    Fogadják őszinte részvétünket.

45 éven át még őszintén nyíltan emlékezni sem lehetett a magyar katonákra, akik az oroszokkal szemben haltak hősi halált.

De a rendszerváltás után sem konganak értük harangok. 

...

A rendszerváltás után én és a fiam az első adandó alkalommal felkerestük a csongrádi temetőben a katonák szerény emlékművét, és a mellette 2-2 sorban elhelyezett egyszerű sírköveket, melyeken, a nevükön kívül semmi nincs felvésve.

Közöttük megtaláltuk bátyám sírkövét is, szerényen meghúzódva egy futófenyő ágai alatt. Nagyon meghatódtam. Néhány könnycsepp kicsordult szememből.

De boldog is voltam, hogy 45 év után elsirathattam a sírjánál és elmondhattam:

     -   Nyugodj békében.

Csak az fáj, hogy nem 20 évvel ezelőtt tettem meg, amikor még édesanyámat is magammal vihettem volna.

...

2013-ban, négy testvérem közül a legidősebb nővéremet is elveszítettem. 77 évesen egyedül én, a legfiatalabb maradtam életben.

2014-ben, egy jó barátom /Dr. K.M./segítségével sikerült még egyszer meglátogatni bátyám sírját a csongrádi hősi halottak parcellájában. Köszönet érte!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

   

Oldal: II: Világháborús emlákeim,"Távoli harangszó"részletek,II. világháborus emlékeim
Nagyné(N.) Diviki Emma honlapja, www.divikie.hupont.hu - © 2008 - 2024 - divikie.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat