Az I. kötet részleteit lásd az előző  weblapon!

A II. kötet részleteit sem teljes terjedelemben; kihagyásokkal közlöm!

 NAGYBETŰS ÉLET

   Diviki Emma:                                                                        

Nincs megállás

Az én fényes alagutam a XX. századon át II. köt.

 

"Mondtam ember:

küzdj, és bízva bízzál!”

                    Madách Imre  

                  

                      A NAGYBETŰS ÉLET

 

   S a képzeletbeni vonatom elindult velem a titokzatos NAGYBETŰS ÉLET-be.

Útravalóm, a családi tragédiák árnyékában is boldog gyermekkor, valamint a sötét történelmi időszakban is mindig bizakodó, reményekben töretlen tanulóéveim emléke.

Valódi útravaló volt az a kis motyó is, amit a gimnáziumban ballagáskor kaptam: a kis vándorbot végére erősített, piros fehérpettyes kendőbe kötött pogácsa, só, lyukas kétfilléres, és egy széles, fehér, selyemszalag, melyet most is kezemben tartok. A szalagra Eötvös Károlytól egy idézet volt felírva:

       „ Hol erős az akarat, ott biztos a siker”

   Az idézetet a magyar tanárunk és osztályfőnökünk választotta ki, nagy-nagy emberismeretet tanúsítva.

   Végezetül, de nem utolsó sorban, zsebemben volt a diplomám, melynek megszerzése sem sikerülhetett volna a fentiek birtoklása nélkül, amik életem további szakaszában felmerülő problémáim legyűrésében is segítségemre voltak.

Mind ennek ellenére nem volt könnyű a kezdet, mely olyan volt, mint mikor a kis gyermek járni tanul: sokszor próbál lábra állni, de sokszor elborul.

                                                A KEZDET

   Az egyetem első éveiben úgy éreztem; szabad vagyok, mint a madár, repülök, szállok, eltávolodom a földtől.

Amikor az utolsó cérnaszál is elszakadt, ami az Egyetemhez kötött, hirtelen leszálltunk a földre. Mit leszálltunk, lezuhantunk. Nem várt senki tártkarokkal. A rideg valóság fogadott.  A diplomavédést megelőzően már áprilisban kiléptünk a NAGYBETÜS ÉLET-be.

 Mérföldköves lépést jelentett ez egy fiatalember életében. Repeszgránátként szóródott szét a világban az a közösség, az a baráti társaság, melynek tagjai 5 éven keresztül minden nap találkoztak, egy levegőt szívtak, együtt gondolkoztak.

      A nagy kérdés az lett: hogyan tovább?

      Akik visszakerültek családi körükbe, vagy ki sem szakadtak onnan, azokat a változás kevésbé rendített meg. Én, és még jó néhányan, támasz nélkül maradtunk. Ez volt az igazi mélyvízbe dobás.

  Az Egyetem  mindenkinek adott egy állás ajánlatot.  Az ajánlatok azonban, ritkán váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.

    Nekem egy Budapesti székhelyű építőipari vállalatot jelöltek meg. Első pillanatban megörültem, azt gondoltam Budapesten lesz a munkahelyem. Ám, csak a központ volt a városházán. A munkahely Pest megye valamelyik kirendeltségén lett volna. Ez az ajánlat számomra nem volt elfogadható. Nem csak azért, mert nem akartam kivitelezésen dolgozni, hanem megoldhatatlan lett volna, hogy délutánonként a diákotthonban befejezhessem a diplomatervemet, amit ősszel lehetett megvédeni. Állásra, pénzszerzésre mindenképpen szükségem volt, nem volt miből élnem.

        Az első csalódás után reményeim egy kicsit alább szálltak.

 Már csak egy szempont vezérelt: a munkahely Pesten legyen, jó, ha nem túl messze a diákotthontól. Újsághirdetésekkel próbálkoztam. Az nem vált be. Kezdő mérnököt nem kerestek.

    Azután fogtam a telefonkönyvet, kigyűjtöttem a legnagyobb vállalatok címét. Arra gondoltam, egy   nagyvállalatnál  biztosan akad valamilyen munka.

    Így jutottam el a KÉV-hez, a Közlekedés Építő Vállalathoz. Pénzük volt bőven. Akkor kezdődött a METRÓ építése.

     Jelentkezéskor előkészítő munkakört ajánlottak a központban. Mikor munkába akartam állni azonban kiderült, hogy valakivel összetévesztettek. A hely másnak volt fenntartva.

   Ezzel elkezdődött a „megy a gyűrű vándorútra” című játék:

 -  Első állomás: a Deák-téri METRÓ állomás felvonulási munkaterülete...          

 -  Második állomás: a Gyáli úti autóbusz remíz...

 -  Harmadik állomás: a Józsefvárosi pályaudvaron egy raktár épület építése... 

  -  A negyedik állomás: a Ferihegyi repülőtér volt, ahol a Tranzit szálló garanciális munkái miatt tartott fenn a Vállalat egy irodát. A feladat itt sem volt megerőltető. Belefáradtam az újabb és újabb munkahelykeresésbe. A repülőtéren maradtam, ahová MALÉV busszal utazhattam, amelyik a Vörösmarty térről indult. Ez nagyon kényelmes volt, míg a diákotthonban laktam.

...

     Ám a diákotthonból rövidesen ki kellett költözni. Megint bújtam az újságok apróhirdetéseit. Mártival, egyik volt diáktársammal együtt vettünk ki albérletet egy kispesti családi házban, a Vak Bottyán utcában. A szobához sem fürdőszoba, sem konyha használat nem tartozott. A tulajdonosok konyhájában mosakodhattunk lavórból, este. Az ára viszont megfizethető volt. A hely nekem jó volt. Egyrészt, mert ettől kezdve a MALÉV buszra a Határ úton szálltam fel, így fél órával tovább aludhattam. Másrészt viszont kellemetlen volt, mivel este nem mertem közlekedni, mert az utca egyik oldalán egy kis erdő terült el, amelyik eléggé félelmetes volt, pedig akkor még gyilkosságok sem voltak a kiserdőben.

      A körülmények ellenére úgy döntöttem, hogy a következő év április1-ig a Közlekedés Építő Vállalatnál maradok. Akkorra letelik a kötelező 1 év, amit kivitelezésben kellett eltölteni annak/persze nem mindenkinek, aki tervezőirodában kívánt elhelyezkedni. Úgy terveztem; utána munkahelyet és albérletet is változtatok.  Ferihegyi munkabeosztásomból szakmailag semmit sem profitáltam. Sőt azt éreztem, mindent elfelejtek. Ennek ellenére jól éreztem magam. Szereztem barátokat a MALÉV-esek között. Gyakran kimentem a teraszra, mikor le vagy felszálltak a gépek. Abban az időben indította járatait a Karavel és a SAS légitársaság. Élvezet volt nézni, ahogyan a lökhajtásos SAS gépek hirtelen, meredeken a levegőbe emelkednek.

      Az elmúlt egy év, és még a következő kettő, életemnek átmeneti időszaka volt. Akkor úgy tűnt, mind a szakmai, mind a magánéletem megfeneklett. Nincs előbbre lépés, nem tudok megkapaszkodni.

      A sok kudarc ellenére, is egyszerűnek tűnt az élet. Rengeteg jó, és  rossz  tapasztalatot  gyűjtöttem. Sok kellemetlen, de legalább annyi kellemes pillanatot éltem át, ami az elkövetkező időben hasznomra vált. Legjobb mégis az volt, hogy fiatal voltam. Súlyos gond még nem nyomta a vállamat, illetve nem éreztem a súlyát. Csak magammal törődtem. Sokat pihentem, olvastam, hangversenyre, színházba jártam,   főként barátnőimmel.

  Szakmai előmenetelem érdekében szükséges volt, hogy komolyabb munkahelyet keressek magamnak. Valamelyik nagyobb tervezőirodában akartam elhelyezkedni. Elég merész gondolat volt. A tervezőirodákban létszám stopot rendeltek el. Protekcióval, ismeretséggel pedig nem rendelkeztem. A belváros egyik tervezőirodáját szemeltem ki, melynek fő profilja ipari épülettervezés volt. Ez a szakterület közel állt hozzám. Az egyetemen is az ipari épülettervezés tanszéken készítettem a diplomatervemet.

    -  Ez még jó pont is lehet, de a felvételhez még nem elég - gondoltam.

    Az elmúlt 1 év alatt a saját bőrömön tapasztaltam, hogy az ismeretség hiánya káros. Ezért cselhez folyamodtam. Megjátszottam, mintha komoly kapcsolattal, ismeretséggel rendelkeznék. Első lépésem az volt, hogy felhívtam a telefonközpontot, és megkérdeztem a személyzeti osztályvezető nevét. Ezután hívtam fel a személyzeti osztályt, és már név szerint kértem az osztályvezetőt, mintha már ismerném. Az eredmény megvolt. A titkárnő vette fel a kagylót és közölte:

   - Terike jelenleg nincs bent. Az osztályvezetői értekezletnek még nincs vége. 11-kor legyen szíves újra hívni.

   Közölte mindezt bizalmasan, az elvtársnőzés mellőzésével. A csel sikerült. Már-már bennfentesnek éreztem magam. A titkárnő még megkérdezte:

    -   Mit mondjak Terikének, ki kereste?

    - Most nem szabad elrontanom – gondoltam, és a legtermészetesebb módon közöltem a nevem.

   Pontban 11-kor újra telefonáltam. Ismét a titkárnő vette fel a kagylót.

  - Egy órával ez előtt kerestem Terikét – mondtam rögtön a bemutatkozásom után, és mint aki jól értesült, megkérdeztem:

     -    Érdeklődöm vége van-e már az osztályvezetőinek?

     -    Igen, kapcsolom  Terikét – mondta.

  Terike nagyon rendes nő volt, erről később meggyőződtem. Megjegyezhette volna, hogy nem ismer engem, mondhatta volna a titkárnőnek, hogy kérdezze meg, milyen ügyben keresem, de nem tette. Rögtön bekapcsoltak hozzá. Bemutatkozott. Én is bemutatkoztam és hozzátettem, hogy építész vagyok.

     -    Milyen ügyben keresett fel? – kérdezte.

S most jött a második cselem.

     -  Úgy értesültem, hogy az Intézet építész munkaerőt keres. Én egy éve végeztem az ipari tanszéken. Megszereztem az 1 éves kivitelezői gyakorlatot. Az Intézetben szeretnék dolgozni. Ha van mód rá, személyesen szeretnék a felvétel lehetőségéről tájékozódni – mondtam valahogy így, pedig a legkisebb információval sem rendelkeztem.

    Legnagyobb meglepetésemre Terike nem kérdezte meg, hogy kitől van az információm, azt sem közölte, hogy egyáltalán nincs felvétel. Az is lehet, hogy rájött az én kis cselemre.

      -  Hozzám még nem futott be igény építész munkaerőre. Úgy tudom, a 7-es iroda építészszerkesztőt keres. Utána fogok nézni. Amennyiben megfelel holnapután 1-kor keressen fel személyesen, akkor már biztosat tudok mondani – mondta

  -  Köszönöm. Az időpont nekem megfelelő, be fogok jönni – válaszoltam.

   Nagyon elégedett voltam magammal. Értékes információt kaptam. Kezdetnek egy építészszerkesztői állás se kutya – gondoltam.

    A megbeszélt időpontban megjelentem. Terike rögtön fogadott. Kis dohányzó asztalhoz ültünk le. Nagyon barátságosan kérdezgetett mindenről. Szinte észre sem vettem, máris elmondtam mindent magamról.

   - Utána néztem a dolognak. Jelenleg csak szerkesztői igény van, később, lesz lehetőség az átsorolásra - tulajdonképpen biztatott, hogy fogadjam el az állást. Én elfogadtam.

     Április 1-én már be is léptem az Ipartervbe. Az áthelyezés nem volt probléma. Két hétre még felmentést is kaptam a munka alól. A két hét pont elég volt, hogy új albérletet is szerezzek. Kicsit restelltem, hogy Mártit egyedül hagytam a közösen kivett albérletünkben. De nem haragudott meg. A háziak a fél bérleti díjjal is beérték. Én pedig nem hiányoztam igazán, mivel ő késő este járt csak haza. Különben, neki volt vőlegénye, bátyja, aki segítette. Ellenkező esetben én nagy bajban lettem volna.

  Nagyon jó és olcsó kis albérletet is sikerült szereznem a XIII kerületben, a Pozsonyi úton. Egy nagyon aranyos, aprócska néni adta ki az egy szobás lakásához tartozó alkóvot. A helyiség pici volt. Csak egy függöny választotta el az Irmuska szobájától, de volt ablaka. Egy ágy, egy asztal, egy szekrény fért bele. A bérleti díj mindössze 300.-Ft volt. A fizetésem 1600-Ft. Főzni nem lehetett, mosni is csak a felsőruhát, a többit vittem a Patyolatba. Viszont, a  fürdőszobában  termálvízben  lehetett fürödni.  

   Most már volt állásom, lakásom, szerencsére. Remekül éreztem magam. Irmuska nagyon megkedvelt. Sokszor megkínált egy tányér étellel is. Irmuska azonban fárasztó is volt. Szeretett sokat beszélni, mesélni régi és mostani életéről. Szeretett pletykálni. Beült a kis szobámba és csak mondta, mondta a magáét. Ha olvasni akartam, akkor inkább fogtam a könyvemet és kiültem a közeli Szent István Parkba.

    Irmuska egyedül élt, férje régen meghalt. Az I. világháború után telepedtek át Erdélyből. Férje tanácsos volt valamelyik minisztériumban. A 2-es villamossal közlekedett, amelyiknek akkor még nyitott peronja volt. A Kossuth térnél derékszögű kanyarral fordul a villamos. A nagydarab ember egyszer a peronon állt, a villamos a kanyarban erősen megrándult, ő kivágódott az útestre, és meghalt. Irmuska a kis összegű nyugdíját azzal pótolta, hogy intézetek között kézbesített. Élvezte, mert mindenről értesülhetett, és azt továbbíthatta. Sok ismerőse is volt. Dobi Istvánékhoz is bejáratos volt. Ha jól emlékszem földiek voltak Erdélyben. Rengeteget pletykált róluk is. Honthy Hannát is jól ismerte. Mesélte, hogy Hannuska otthon nagyon háklis volt. Sokat foglalkozott magával, mert kezeit akkor már nagyon gyötörte a csúz.

      Irmuska rólam is minden szeretett tudni. Mikor az egyik barátnőmnek Ilucinak volt az esküvője, kölcsön adta az aranyláncát, karkötőjét, hogy elegáns legyek. Az esküvői vacsorát ugyanis a világhírű New York palota gyönyörű külön termében tartották.

  Tulajdonképpen jó volt nála lakni, de barátot vagy barátnőt nem fogadhattam. Úgy tűnt, én örök remeteségre vagyok ítélve.

      A munkahely bevált. Nagyon jó volt a hangulat. A kollégák kedvesek, segítőkészek voltak. Szerettek viccelődni. Én éppen április 1-én kezdtem dolgozni. A kollégák megviccelték egymást. A főnökünk köpenyére hátul hosszú ragasztószalagot tettek, amit járásközben maga után húzott. Ő azonban nem nagyon élvezte a viccelődést, és amikor észrevette, hogy rajta nevetnek nagyon mérges lett. Ez persze nem tartotta vissza a kollégákat, hogy másokat is megvicceljenek.

    Mindenki külön-külön egy-egy egyéniség volt. Hanák Pali, már idősödő építész és festőművész; arról tartott kiselőadást, hogyan kell különböző levesekbe a merőkanalat besüllyeszteni, és hogyan kell meríteni. Reggelente csak egy pohár friss vizet ivott otthon,   mindig meztelenül mérte meg magát, ügyelve állandó súlyára. A „Nagy Ember”- így becézték a költségvetés kiíró kollégát - minden délelőtt elővette táskájából az otthonról hozott szalonnát, kenyeret, és bicskájával jóízűen falatozott. De ott volt még „Pusti”, a mindig morgolódó statikus, vagy a csöndes agglegény, a Robi, és a nagyon ügyes, de szókimondó statikus szerkesztőnő, a Margó.

  Nagyon hamar beilleszkedtem, és nagyon jól éreztem magam közöttük.

    Eleinte, valóban csak szerkesztői munkát kaptam. de rövidesen Palival már közösen terveztünk egy kultúrházat, légólétesítményt. Sőt egy kis épületet önállóan is megtervezhettem.

     Egyszer az irodavezetőm megnézte a diplomatervemet, tetszett neki, és be akart szervezni az Építőművész Szövetségbe. Ez nagy szó volt. Biztos előmenetelt jelentett volna. De nem lett belőle semmi, mert közben nekem ezernyi gondom lett.

      Baráti köröm folyamatosan bővült. ...  A szakosztályunkban volt Robi,  az  agglegény. Az anyjával élt Rózsadombon. Észrevettem, hogy kerülget, keresi az alkalmat a társalgásra. ...Egyik vasárnap reggel becsöngettek  hozzánk a lakásba. Irmuska nyitott ajtót. Én senkit nem vártam, meg is lepődtem, mikor Irmuska szólt, hogy engem keresnek. Egy boy állt az ajtóban, kezében egy hatalmas piros tulipán csokorral, kora tavasszal. Azt mondta, hogy nekem küldik. Igen meglepődtem. A névjegy kártyából kiderült, hogy Robi küldte...

    Hétfőn, Margó az okos, nyílt, jó megfigyelő képességű kolléganőm odajött hozzám és azt mondta:

    -  Egy idő óta figyelem, hogy Robi kerülget téged, de ugye te nem akarsz vele járni? Nem hozzád való. És azt tudod-e, hogy ...?

     -   Néhányszor találkoztunk, beszélgettünk, de többször már nem találkozunk. – tájékoztattam.

     ... Jött a nyár, és nekem összejött néhány jó program.  Az Ipartervi nyarak elég mozgalmasan teltek. Kaptam beutalót a balatonfenyvesi vállalati üdülőbe. Néhány klassz cuccot vásároltam. Magas sarkú fatalpú strandpapucsot, kétrészes fürdőruhát. Nagyon szép frottírköpenyt varrattam. Jól éreztem magam az üdülőben. Az egyik fiatal lánnyal kirándulgattunk. Biciklit béreltünk, és a partot végigjártuk. Egyik alkalomkor Balatonaligáig kerekeztünk. Ott egy kerítés állta utunkat. Igaz, a kapu nyitva volt. Sőt egy őr is állt a kapuba. Mi azonban magabiztosan bekarikáztunk. Jó pár métert haladtunk, senki nem állta utunkat. Azt vettük észre, hogy a part nagyon szépen ki van építve, a szép parkban itt-ott padok vannak, de szinte senkivel sem találkoztunk. Csak ekkor bizonytalanodtunk el. Rögtön meg is jelent két rendőr.

     -   Keresnek valakit? - kérdezték nagyon udvariasan.

     -   Nem, de nem is tudjuk, hol vagyunk – válaszoltunk. Ekkor már nem olyan udvariasan szólított fel bennünket az egyik rendőr:

     -   Sűrgősen hagyják el a területet! Ide, idegeneknek tilos a bejövetel! Ez itt a kormányüdülő.

Már nem olyan magabiztosan, de gyorsan kikarikáztunk, és nem meséltünk az esetről senkinek.

 ...      

       Abban az időben ismerkedtem meg egy férfival, aki tetszett is egy kicsit. Jóvágású, udvarias, de nálam lényegesen idősebb. Nekem tulajdonképpen mindig a nálam idősebb férfiak tetszettek. Már fiatal lány koromban is a 30-as évek filmjeiben megformált férfi volt az ideálom. Ilyen volt Nagy István, akivel megismerkedtem. A Pozsonyi útról a 15-ös és a 2-es villamossal utaztam a munkahelyemre. Észrevettem, hogy egy férfi figyel, és egy idő után köszön, de nem tudtam honnan ismer. Egy alkalommal a 2-es villamostól az Iparterv felé haladva, utolért. Akkor tudtam meg, hogy ő is az Ipartervben dolgozik. Ezután szinte minden nap találkoztunk a villamoson, és együtt mentünk be a munkahelyre. Én ebben az időben sokat olvastam, időm volt, és Irmuska elől is sokszor megszöktem. Ilyenkor lementem a parkba olvasni. Az Ipartervből kölcsönöztem ki a könyveket. Pistát mindig ott találtam kezében sok-sok könyvvel. Falta a könyveket. Ez később, mikor már a felesége lettem bebizonyosodott. Addig néhány évnek még el kellett telni.

      Mivel a fizetésem nagyon alacsony volt, spóroltam állandóan. Egy szimpla feketét azért minden délelőtt engedélyeztem magamnak. Teljesen véletlenül Pistával a büfébe is egy időbe jártunk. Én már majdnem féltékeny voltam. Sokszor együtt láttam az Iparterv legdögösebb nőjével beszélgetni. A nő teljesen az én ellentétem volt. Magas, nagymellű, izmos lábakkal. Mély dekoltázs és tűsarkú cipő emelte ki bájait. Meg is kérdeztem, hogy ő és a Kamilla együtt járnak-e. Azt válaszolta, hogy ő és Kamilla csak kollégák. Különben is neki a nagydarab nők nem tetszenek. Lassanként sok mindent megtudtunk egymásról. Magamban azért, konstatáltam; nem ő az ideális parti.      

             

                                                      ZSÁKUTCA

 Az egyetem elvégzése után reménytelenné vált a helyzetem. A fővárosban teljesen egyedül védtelenül, lakás és állás nélkül voltam.

Szükségem lett volna egy teljes családra, aki anyagi és lelki támaszt nyújthatott volna. De apa nélkül nőttem fel, anyám pedig maga is gyámolításra szorult. Ő egész életében háztartásbeli volt. Nyugdíjjal nem rendelkezett. Csak saját magamra támaszkodhattam. Albérletben laktam. A szülői házat, benne a hozzátartozóimmal ugyan még az otthonomnak tekintettem. Ha haza látogattam, édesanyám és nővéreim nagy-nagy szeretettel fogadtak, de gyakorlatilag vendégként, még akkor is, ha nagyon kedvesen látott vendégként.

  Szükségem lett volna valakikre, családra, társra, barátra, kik gondjaimat, problémáimat felismerték volna. Barátaim hasonló cipőben jártak. Ha meghallgattam őket, az én tükörképemet láttam bennük.

     A családom gondolkodása más volt, mint az enyém. Másként látták problémáimat. Szerettek volna gondjaimon enyhíteni, de nem azt látták fontosnak, amit én.

    Szükségem lett volna a társadalom támogatására is. De nekem elveim voltak, nem azonosultam a rendszerrel. Eltűrtek ugyan, de a párnázott vonatra nem vettek fel. A karrierem megalapozása e-nélkül szinte lehetetlennek tűnt.

     Első évem az Egyetem után, teljes reménytelenségben telt el.

    - Ez nem mehet így tovább. Én magam erejéből diplomát szereztem. Minden időben becsülettel elvégeztem a reám váró kötelezettséget, most sem torpanhatok meg – fakadtam ki magamban, és a népi bölcsességre hallgattam:

       „Segíts magadon és az Isten is megsegít!”

   Nagy-nagy akaraterővel segítettem is. Új munkahelyet kerestem, s találtam. Az Iparterv szakmai előmenetelem biztosítja, az alapköveket leraktam.

 Új albérletet kerestem, mely jobb volt a réginél. De az otthonteremtéstől messze voltam.

   Családom, talán éppen az én panaszos leveleimből úgy látta, hogy legnagyobb problémám a lakáshiány és az egyedüllét. Tehát ebben akartak segíteni azzal, hogy az én szülői házrészemet, amiből tulajdonképpen már 8 éve nem profitálok, számomra kiadják. Ez nagy segítség lett, mert lakásvásárláshoz alapot biztosított. Családom részéről azonban minden megoldás áldozattal járt.

      Nem tudom, hogy a család valamennyi megoldást fontolóra vett-e?  

     Végezetül  Erzsébet nővéremék vették meg a házat, így nem került idegen kezére. Eladták a férje szülői házát, de mivel édesanyja ott élt, és a lánya nem vette magához, így neki is velük kellett költözni a mi házunkba. Édesanyánk pedig, haszonélvezete fejében megkapta az eladási ár egynegyed részét és  Füzesgyarmaton maradhatott volna, ha az eladási ár feléből Eszter nővéremékkel együtt vesznek egy másik házat, én pedig megkaphatom az egynegyed részt. De nem így döntöttek. Nekem adták, édesanyám egy negyed részét, az én egy negyed részem mellé, hogy abból vegyek lakást. Édesanyám pedig költözzön fel hozzám Budapestre, hogy ne legyek egyedül.

     Kétségtelen, hogy látszatra ezek voltak a legégetőbb problémáim. Az én helyzetem azonban ennél bonyolultabb volt. Nővéreim ezt nem ismerhették fel. Nem mérték fel, hogy számomra ez a változat milyen következményekkel jár. A legnagyobb jóindulattal választották, hogy nekem és anyámnak maximálisan segítségére legyenek, s emellett nekik is ez volt a legideálisabb megoldás. Ezért nem utasítottam vissza. Egyben becsületbeli kötelességemnek éreztem édesanyámnak támaszt nyújtani. Pedig tudtam, hogy ez a megoldás számomra csapda, zsákutca lesz. A könnyítés helyett további hatalmas terheket ró rám:

   -   A pénzen olyan lakást kell vásárolni, mely legalább kettőnk számára megfelel. De a pénz ehhez kevés, tehát kölcsönt kell felvenni.

  - Azzal, hogy édesanyámat magamhoz veszem, akinek egy fillér jövedelme nincs, el kell tartanom. Ez további anyagi terhet és súlyos felelősséget jelent.

   - Volt még más is, amivel nővéreim nem számoltak. Az, hogy társtalálási esélyem nagymértékben csökken. A vénlány szindróma, ami már 8 évvel ezelőtt is a fejem felett lebegett, most teljes erővel felelevenedik. Lehet, hogy nővéreim abban a tudatban éltek, hogy én nem akarok férjhez menni, ha már eddig nem mentem/25 évesen/, tehát jó, ha nem leszek egyedül.

    Az örömömbe tehát üröm vegyült. Azt a függetlenséget, amit nagy erőfeszítések árán, saját erőmből megszereztem azzal, hogy a családból egyedül én törtem ki abból a helyzetből, amibe bekerültünk a háború után – elveszítettem. Ugyanott voltam, mint 8 évvel előtte. Igaz, volt egy diplomám, de a diploma már nem biztosított ugyan olyan egzisztenciát, mint a háború előtt, ahogyan azt még sokan hitték. Ekkor már kemény munkáshatalom volt. Úgy mondták a politikusok:

            „Az értelmiség szükséges rossz.”

   Diplomával kezemben, a küzdelem a fennmaradásért folyt. Nagyon lassan kezdtem formálni az életemet. Támaszra lett volna szükségem. E-helyett, hatalmas terhet, és felelősséget vállaltam.

    Fel kellett adni a már-már kellemesen, biztatóan alakuló helyzetemet.

 Immár harmadszor bújtam az újságokat. Sorra kerestem fel a hirdetésből kiválasztott lakásokat, de egy sem volt megfelelő. Otthonról meg jöttek a sürgető levelek. Édesanyám is felutazott Budapestre. Néhány lakást együtt is megnéztünk. Az egyik sötét és nedves volt. A másik leválasztott, 1 szobás lakásba a fürdőszobán keresztül lehetett bejárni. Az Üllői úton egy szinte új, kétszobás lakást is megnéztünk, de olyan zajos volt, hogy szavunkat nem értettük. Az a remény, hogy rövid időn belül lesz lakás, szertefoszlott.

   A történteket elmeséltem a munkahelyemen is. Az egyik lakásnézőmbe elhívtam az egyik kolléganőmet, mert gyanús volt a hirdetés szövege. A hirdető, Szilasi László színésznekadta ki magát telefonon. A megadott címen csak egy idős házaspár lakott. Ők nem adtak fel hirdetést. Szélhámosság volt az egész. A lépcsőn lefelé jövet észrevettük, hogy valaki figyel bennünket, majd hirtelen elszaladt.

       Egy idő után nem is mertem egyedül elmenni estefelé. Ebben az időben történt ugyanis, hogy megtámadtak. Szent István tértől a második házban laktam. A Pozsonyi utat rendesen megvilágították, nem volt okom félelemre. Egyik nap azonban, amikor sötétedéskor mentem hazafelé úgy éreztem, mintha követnének. Meggyorsítottam lépteimet. Mögöttem is meggyorsultak a léptek. Ekkor már rohantam be a kapunkon, de a lépcsőház zárva volt. Nyúltam a csengő után, de nem értem el, mert hátrarántott valaki. Minden erőmmel kiszakítottam magam, és bokán rúgtam a férfit, aki ettől kifutott a házból. Én csengettem, és lendületből rohantam a lépcsőházba, de hasra estem. Hatalmasat ordítottam, vagy csak hittem, mert senki sem nézett ki az ajtón. Felálltam, és reszkető lábakkal mentem fel a második emeletre. Becsengettem hozzánk, mert már a kulcsot sem találtam meg izgalmamban. Irmuskának alig tudtam elmondani mi is történt.

       A napokban hallottuk, hogy a környéken egy szatír garázdálkodik. Asszonyokat, lányokat támadott meg alantas szándékkal. Míg a szatírt el nem fogták, nem is mertem este közlekedni.

       Ezután felhagytam a használt lakáskereséssel. Hallottam, hogy az OTP hitelre épít lakásokat. Én is megpályáztam egy egyszobás lakást. De valaki a meghirdetett befizetendő önrészt túllicitálta, így ő kapta meg  a lakást. Nekem nem volt több pénzem. A problémámról az osztályvezetőm is értesült. Már korábban kiderült, hogy ő is szeghalmi diák volt, ezért is segíteni akart nekem. Behívott az irodájába és elmondta:

    -  Hallottam a kollégáktól, hogy lakást keres. Én, egy házban lakom Bálint Sándorral, aki építész és főiskolai tanár. Ő állandóan tervez és szervez társasházépítéseket. Tudomásom szerint jelenleg is van még lekötetlen másfél szobás lakás az egyik Rózsadombon épülő társasházban. Ha érdekli, megadom a telefonszámát.

  -  Köszönöm szépen! Nagyon érdekel, és csodálatos lenne, ha anyagilag is meg felelne.

     Felhívtam Sándor bácsit. Elmentem az irodájába. A csoda igaz lett. Éppen annyi előleget kellett fizetni a lakásra, mint amennyi pénzem volt. Másnap már a Rákóczi út és a Tanács krt. kereszteződésénél lévő OTP-ben találkoztunk, ahol befizettem az előleget. Végre egy kicsit megnyugodhattam.

      Ilyen lehetőségre álmomban sem gondoltam. Igaz, az építkezés még el sem kezdődött. Az otthoniak megkérdezése nélkül döntöttem. Meg kellett írni, hogy leghamarabb egy év múlva lesz kész a ház. Nem örültek, de elfogadták a döntésem. Örömömben azt sem latolgattam, hogy erőmet meghaladó kölcsönt kell felvennem, amit 24 évig törlesztek. Ezzel, az amúgy is nehéz anyagi helyzetem tovább súlyosbodott.

    Nagy örömmel és izgalommal figyeltem hónapról hónapra hogyan halad az építkezés. Mint építészt, az Intéző Bizottságba is beválasztottak.

     Időm nagy részét a építkezés foglalta le. Szórakozásra egyáltalán nem volt időm. A villamoson és a büfében továbbra is találkoztunk Nagy Istvánnal. Igazán türelmes volt. Egyszer aztán mégis randevúra hívott. Nekem ismét kisebb dolgom is nagyobb volt a randevúzgatásnál. Visszautasítottam azzal, hogy nem érek rá. Azt hiszem, nem erre számított, mert évek múlva mikor ismét találkoztunk még mindig emlékezett arra, hogy én nem értem rá mikor randevúra hívott.

     Az igazság az, hogy valóban gondjaim voltam. A befizetett összegen túl mindig kellett valamire fizetni. A fizetésem ekkor 1700.-Ft volt. Végül havi 500 Ft-tal többért munkahelyet változtattam. Azt hiszem, ez volt életem legrosszabb lépése. A nem kis szerencsével megszerzett tervezőirodai munkahelyemet, mely garanciája lett volna a szakmai előmenetelnek, kellett feláldozni a lakásért. A kollégák egyszerűen nem értették, mit teszek. Én is nagyon sajnáltam, de nem tehettem mást. Szakmailag soha be nem hozható visszalépést jelentett számomra.

    Icával barátnőmmel egy évig voltunk a HKI-nál. ca ekkor már férjnél volt. Engem is mindenáron férjhez akart adni. Bemutatott az egyik ismerősének, egy magas, szőke, srácnak. engem azonban lefoglalt az épület átvétele. Augusztus 2-án a garanciális munkák befejezését meg sem várva beköltöztem. Édesanyám is véglegesen felköltözött hozzám. A randevúzás elmaradt.

      Eleinte a lakásban az a néhány bútordarab volt, amit édesanyám vidékről felhozott. A kis fenyőfa asztalt, amit akkor a konyhába tettünk, még ma is őrzöm a teraszon. Én a földön aludtam. A rádiómat egy terítővel letakart papírdobozra tettem. Pénzem végképp nem volt bútorra.

      Irmuska, nagy érdeklődéssel figyelt mindent, ami körülöttem történt. Felajánlotta, hogy kölcsön ad nekem egy évre 10 ezer forintot. Persze uzsorakamatra. Ez akkor elég nagy pénz volt. Az évi 5 % magas kamatnak számított, de elfogadtam. Ebből a pénzből az 1 és fél szobát be lehetett bútorozni az akkor kapható típusbútorral. Ez az újabb kölcsön újabb terhet jelentett. A fizetésem 2400.-Ft volt. A sok-sok adósság mellett ráadásul most már kettőnknek kellett megélni a fizetésemből. Mégis nagyon örültem az új lakásnak, amelyik kettőnknek kényelmes és kellemes volt. Az sem utolsó szempont, hogy rózsadombi lakos lettem. Ezután mindenki engem irigyelt.

      Három fő problémámból egy megoldódott. Sajátlakásom lett.

  Amikor végleg rendeződött a beköltözésünk, ismét a szakmai előmenetelemre kellett gondolni. A HKI szomszédságában, a Krisztina körúton volt a KGMTI, a Kohó és Gépipari Minisztérium Tervező Irodája. Egyik ismerősöm szólt, hogy megüresedett egy építészmérnöki állás. Ica is kapott ajánlatot a Középület Tervező Vállalattól. Októberben mind a ketten elfogadtuk az ajánlatot. Útjaink hosszú időre elváltak.

   A KGMTI a legnagyobb tervezőirodák egyike volt. A munkaidőt szigorúan be kellett tartani. A kapunál őrök, ahogyan mi mondtuk, cerberusok vigyázták, hogy napközben engedély nélkül senki se távozzon. Reggel pedig a későn jövőktől elszedték az igazolványukat, és a főosztályvezető adta vissza, némi intelmek közepette. Három késést pénzbírsággal sújtottak. Aki ott dolgozott, megtanulta a fegyelmet, és nem lazsálhatott. 

       A KGMTI nem tartozott az Építésügyi Minisztériumhoz. Nem volt téma, ki tagja az Építőművész Szövetségnek. A technológiát maximálisan kiszolgáló, jól használható épületet kellett tervezni. Az épület külső harmonikus megjelenése, azért nem volt elhanyagolható szempont, de a művészi képesség kifejlesztésére nem sok esély maradt.

      Hároméves gyakorlattal rendelkező építészmérnökként vettek fel, tervezői besorolással. Rögtön belépésem után önálló tervezői feladatot kaptam. Nem éreztem már, hogy mindent elfelejtettem. Magabiztosabb voltam, az emberekkel is lényegesen jobban tudtam bánni.

       Mindent összevetve, a KGMTI már egy stabil munkahelynek számított. Ezzel a második fő problémám megoldásában is nagy lépést tettem előre.

        A harmadik, talán a legnagyobb gondom, a társtalálás, majdnem reménytelennek látszott.

 

                                                       TÁRSKERESÉS

     Volt már saját otthonom. De érezhetővé vált; az a bizonyos mama-lánya kötődés kezd kialakulni. Már megint nem a magam sorsát egyengettem. Rádöbbentem, hogy valóban fenyeget a veszély; vénlány maradok.

      Azzal, hogy összeköltöztem a mamámmal a kapcsolatteremtés még nehezebbé vált. Szinte lelkiismeret furdalás gyötört, ha randevúra elmentem. A társ, a férj megtalálásának esélye pedig – ahogyan az előre látható volt – majd hogy nem nullára csökkent. Egy lakásban élni az anyóssal nem vonzó lehetőség. Én viszont nem költözhettem el a lakásból. Édesanyámnak nem volt miből megélnie. Udvarló természetesen akadt.

...

   Az alatt a három év alatt, amíg kapcsolatot próbáltam kiépíteni, párhuzamosan volt egy állandó tisztelőm a Nagy Pista. Őt még az Ipartervben ismertem meg. Első nap mikor a KGMTI-be beléptem – a véletlen műve, vagy a sors keze volt – találkoztunk. Nagy örömmel üdvözöltük egymást. Ő minden nap mély hódolattal köszöntött, de nem felejtette el, hogy én őt az Ipartervben visszautasítottam.  Aztán  1964 Szilveszterére váratlanul meghívott:

    Én elfogadtam a meghívását.

   DÉlután, hazamenetkor találkoztam Dezsővel. A mi találkozásunk mindig csak véletlenszerűen jött létre. Szilveszter délutánján is véletlenül találkoztunk. A villamosról ő is leszállt a Mechwart téren, és meghívott hogy búcsúztassuk el az óévet. Ezzel a meghívással kicsit elkésett.

   Pista szilveszter éjjelén megkéte a kezemet. Én, kölcsönös család látogatás után, édesanyámat kész tények elé állítottam, és igent mondtam.

      Március 17-re tűztük ki az esküvő időpontját. Az esküvőt szük családikörben tartottunk. 

    Egy hét elteltével ujjunkon a karikagyűrűvel, együtt mentünk be a tervezőirodába, mindenkinek nagy meglepetést szerezve, mivel senkinek sem szóltunk, hogy összeházasodunk. Egyedül talán a Dezső tudott róla.

    Ezzel lezárult egy korszak az életemben, benne egy rövid szakasszal, amely valójában nem az én világom volt, de tudatosan kerestem társat magamnak, hogy a nekem szánt sorssal szembeszálljak. S ha igaz a mondás;

            „A cél szentesíti az eszközt,”

akkor, én elmondhatom; a csatát megnyertem. A hánykolódó hajóm révbe ért. Először éreztem, hogy van mellettem valaki, akire támaszkodhatok, hogy a terhek nem az én vállamat nyomják egyedül. Boldog és szerelmes voltam.

     Mindkettőnknek egy normális élet vette kezdetét. Harminc évig, férjem haláláig harmonikus családi életet éltünk, a sokszor buktatókkal, gondokkal teli világban.  Pista természetesen hozzánk költözött. Ehhez már nem kértem ki a családom véleményét.

       A férjem és anyósa, azaz édesanyám között mindvégig töretlenül példás volt a kapcsolat. Pista a legnagyobb tisztelettel viseltetett anyám iránt, aki viszont egyetlen rossz szóval sem illette őt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

            

Oldal: NAGYBETŰS ÉLET.Visszaemlékezés II.köt.A kezdet
Nagyné(N.) Diviki Emma honlapja, www.divikie.hupont.hu - © 2008 - 2024 - divikie.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat