Az előző részlet a fenti weblapon!

"Mint falevelek a szélben" c.-ű regény részlete.

Siker és szívfájdalom.

...

             „ Drága, szeretett Gyermekeim!

     Mindketten mélységes fájdalmat érzünk Anni tragikus halála miatt, és azért, hogy e nehéz helyzetben nem lehetünk veletek, és nem foghatjuk a kezeteket. De az Isten jó, úgy akarta, hogy legalább ti foghatjátok egymás kezét. Legyetek egymásnak támaszai! ”

   Ekkor Évi már fennhangon sírt, potyogtak a könnyei, önkéntelenül megfogta Bélus kezét, aki halkan csak annyit szólt:

     -  Ő a mi drága, édesapánk! - És az ő szeme sarkában is megcsillant egy könnycsepp.

   Azután tovább olvasta a levelet. A levél folytatásában, édesapja részletesen leírta, hogy mindent úgy intézett, ahogyan Bélus javasolta. Először Annus húgának, Máriának telefonált, aki rögtön leutazott Sopronba, és együtt közölték Anni édesanyjával lányának tragikus halálát. Az anya a hír hallatára elájult, orvost kellett hívni. Nyugtató injekciót kapott. Nagyobb baj nem történt, de állandóan azt mondogatja:

   -  Istenem, Istenem, mit vétettem, hogy nemcsak elszakítottad, hanem végleg elvetted tőlem, az egyetlen lányomat? 

  -  Csak akkor csillapodott fájdalma egy kicsit, amikor Róza  mama  Lillivel  még  aznap  meglátogatta, s  a  kis  lány, nyakábakapaszkodva  vigasztalta:

    -   Mamus ne sírjál! Akarod, hogy én itt maradjak veled?

    Ekkor mondták el neki, hogy Béla neki is írt levelet, melyben megírta; úgy döntött, hogy egy időre a kis unokáját nem viszi ki Svájcba. Annus elkérte a levelet, hogy saját szemével olvashassa mit írt Béla. Könnyeit törölgetve, de nyugodtan végigolvasta a levelet, melyben Bélus bocsánatot kért tőle, hogy nem vigyázott elégé Annira. Az anya nagyon kedvelte Bélust, tudta, hogy mindenben Anni kedvében járt, s most megsajnálta. Meghagyta Béla papának, hogy írja meg fiának; ne hibáztassa magát. Ő jól ismerte lányát, hogy amit a fejébe vett attól senki nem tudta eltéríteni. Úgy látszott, hogy a nyugtató megtette hatását. A húga, Mária pedig megígérte a Zólyomi szülőknek, hogy amíg szükséges, a nővérével marad.

   Zólyomi Béla még aznap megírta gyermekeinek a levelet. A levél végén azt is megírta; bár tisztában van vele, hogy Lilli, Bélának és Éviéknek is nagyon hiányzik, mégis nagyon köszöni, hogy nagy bánatában a nagyszülők fájdalmának enyhítésére is gondolt, és Lilli kivitelét elhalasztotta, s ezzel a nagyszülők egyetlen vigaszát meghagyta.

   Amikor gyermekei, a levelét elolvasták, egymás nyakába borulva sírtak, mégis megkönnyebbülést éreztek. Dani, kettőjük vállát átkarolva szintén könnyezett.

     Ettől kezdve hárman valóban olyanok voltak, mint egy család. Minden hónapban kimentek a temetőbe, de a tragédiáról egyre ritkábban beszéltek. Nem felejtésből. Hogyan is tudta volna Béla felejteni gimnazista koruk felejthetetlen sétáit, Sopron liliommal borított parkjaiban, vagy egyetemista koruk titkos randevúit. Nem felejti, és nem felejtheti el soha, azt a boldogságos két és fél évet, amit kis családjával Lillivel és Annival együtt töltött el, amiről kislányának még nagyon sokszor szeretne mesélni. Gyakran eszébe jutnak a barátai, a boldog egyetemi évek, és a forradalom eufólikus hangulata. Ezek az emlékek élete végéig elkísérik. Most mégis olyan távolinak tűnik térben és időben, pedig mindez alig több, mint egy éve történt vele. Béla, különösen az utóbbi napokban döbbent rá, hogy élete visszafordíthatatlanul, gyökeresen megváltozott, és rohamosan egyre távolodik emlékeitől. Tette tehát, amit tennie kellett: tanított, és tanult. Ő volt az első, aki bevezette az iskolájában az építészet és művészetek kapcsolata című tantárgyat. Ő állította össze a tananyagot is, ami a következő évfolyamokon is tananyag lett. Többször meghívták más iskolába, sőt a genfi egyetem is, vendég előadónak.

      A második év végén a genfi egyetemtől kapott egy hivatalos levelet, melyben állandó tanári állást ajánlottak. Évi és Dani biztatták, hogy fogadja el az ajánlatot.

  - Ez nagy megtiszteltetés és nagy szerencse. Ne szalaszd el a lehetőséget – mondta Dani.

 - Nem, most még korai lenne. Meg akarom szerezni a művészettörténészi diplomát. A nélkül nem érezném, hogy jogosult vagyok a tanításra. Sok mindent kell még pótolnom, s a tanítással párhuzamosan tanulok is. Negyedik év végére tökéletesen felkészülök, ha meg lesz a diplomám, akkor majd eldöntöm; hogyan tovább. Különben is becsületbeli kötelességnek érzem, hogy az osztályomat végig vigyem az érettségiig. A tananyagot is én állítom össze évről-évre. Nem hagyhatom cserben az iskolát. Nekik, főként Josef Fischer igazgatóúrnak köszönhetem a szerencsés előmenetelem.

   -  Ha azt érzed, hogy ez a becsületes eljárás, akkor ezt kell tenned. Szerintem édesapa is ezt helyeselné – jegyezte meg Évi.

    Természetesen az iskolában is híre ment, hogy Bélát az egyetem is hívta előadónak, de ő nemet mondott. Ez a magatartás Nyugaton eléggé meglepő volt, különösen Béla helyzetét tekintve. Épp emiatt csodálták döntését. Béla nagyon meg volt elégedve a szerencséjével. Meg akart dolgozni érte. A következő három évet végig dolgozta úgy, ahogyan azt eltervezte.

   A szülők nagyon büszkék voltak fiuk döntésére, arra, hogy nem élt vissza a helyzetével. Ezt tartották tisztességesnek.

    Béla jól érezte magát, együtt Évi húgával, Dani sógorával; barátjával, akik örültek, hogy Béla egy ideig még velük marad. Dani megérkezésük után szerzett egy gyógyszerészasszisztensi állást. Alapos szakmai tudásával és szimpatikus magatartásával hamarosan önálló gyógyszerészi beosztást kapott.

   Egyetlen szomorúságot csak az otthoniak hiánya, különösen Lilli hiánya jelentett. Évi gyakran sírdogált, amikor a kis keresztlánya eszébe jutott. Rettegett a gondolattól, hogy Lilli elfelejti őt, s nem ok nélkül.  Évi, néha elkeseredésében már haza utazásra is gondolt, s ezt, ha kettesben volt Danival neki is elmondta:

     Danikám, te hogy látod? Szerintem Bélus nélkülünk is jól boldogulna? Nekem nagyon hiányzik Lilli és a szüleim, én nagyon vágyom haza.

   -  Vicuskám, drágám, ezt verd ki a fejecskédből! Szerinted tárt karokkal várna a hatóság? Az újságokból azt lehet olvasni, hogy Magyarországon „kemény diktatúra” van, aki engedély nélkül távozott arra börtön vár. A hazamenetel nem lenne megoldás. Várjunk türelemmel, s ha néhány év múlva megkapjuk a svájci állampolgárságot, akkor törvényesen hazamegyünk.

   De az évek teltek. Lilli közben óvodás, gyönyörű kislány lett. Éppen olyan, mint Anni volt kiskorában. Annus néni imádta. Ő lett az igazi nagymama.

    A nagyszülők úgy látták, itt az ideje, hogy beszéljenek Lillinek az igazi szüleiről. A kislány nem értette; miért van neki két mamája és két papája. Róza mama megmutatta a fényképüket, s a kislány idővel már felismerte őket. De nem értette, hogy miért nem jönnek soha sem haza, hogy meglátogassák. Durcásan ledobta a fényképalbumot, és azt mondta:

  -  Én sem akarom látni a fényképüket! Róza mama, te vagy az én anyukám.

  Ez után nagyon nehéz időszak következett. A nagyszülők nem is beszélhettek a kislánynak szüleiről, mert egyszerűen befogta a fülét, vagy elszaladt; össze volt zavarodva. Várható volt, hogy előbb, vagy utóbb bekövetkezik ez a lelki trauma. Évi keresztmamira sem emlékezett már.

    Bélus szeretett volna sokkal több hírt hallani otthonról, elsősorban a kislányáról, de a levelek tartalmát a magyar hatóság szigorúan ellenőrizte, s ha valami gyanúsat talált, nem továbbította a levelet, s ezt nem kockáztatta. Ő is arra várt, hogy megkapja a svájci állampolgárságot, és akkor otthon rendezi dolgait. Ám, Svájc nem könnyen fogadta be az idegeneket.

   1961–es tanév végégén leérettségizett az osztálya. Ő pedig, ahogyan tervezte, megszerezte a művészettörténész diplomát is az építész diploma mellé. A genfi egyetem állásajánlatát, mellyel évek óta ostromolta Bélát, ezek után elfogadta.

    Évi és Dani nagy ünnepséget rendeztek tiszteletére. Meghívták a még mindig legjobb barátait, a Komáromi házaspárt és még sok új barátot.

    Az ünnepi beszédet Josef Fischer, az igazgató mondta, aki barátjává fogadta Bélát. Most hosszan ecsetelte emberi erényeit, tehetségét és szakmai felkészültségét.

   -  Zólyomi Béla, a mi kedves barátunk egy kiváló ember, kiváló tanár és egy kiváló magyar ember, aki dicsőséget szerzett hazájának, Gimnáziumunkba pedig újfajta látásmódot, és új színt hozott. Köszönjük! Nem szívesen engedjük el iskolánkból, de a sasnak szárnyalni kell – fejezte be végezetül mondókáját, bortól kicsit felhevülve.

   -  Éljen! Éljen Zólyomi Béla! – kiabálták barátai, akik a magyar sikert sajátjuknak is érezték, mert Béla helyettük is bebizonyította, hogy a magyarok nem felelőtlenül hagyták el hazájukat, nem élősködnek más nemzet nyakán.

   Évi és Dani örült Bélus sikerének, de fájt, hogy kis családjuk még kisebb darabokra hull, egyre távolodnak egymástól, s ez a felismerés honvágyukat tovább fokozta. Béla gyakran meglátogatta Éviéket, akik Béla régi, szolgálati lakásában maradhattak, mert elvállalták a házgondnoki teendőket. Ilyenkor együtt mentek ki a temetőbe Anni sírjához, utána hosszan beszélgettek a családról, a hazáról.

    Évi ”anyai aggodalommal” féltette Bélát attól, hogyha egyedül marad, a depresszió eluralkodik rajta. Béla mellett mindig kellett lenni valakinek, aki figyel rá, gondoskodik róla.  Évi aggodalma alaptalannak bizonyult. Béla, rövid idő múlva otthonosan érezte magát az egyetemen. Az építőművészet mellett a rajzi tanszéken is oktathatott, és ezzel régi, gyermekkori szerelmének, a rajzolásnak – melyet az utóbbi években kénytelen volt hanyagolni – most újra hódolhatott. A vázlatfüzetét ismét, elmaradhatatlanul magával cipelte mindenhová, s minden alkalmat megragadott, hogy rajzolhasson. Otthon sem hagyott időt magának, hogy saját fájdalmával foglalkozzon. Még Zürichben kezdte el írni „ A művészetek kölcsönhatása” című  könyvét, amit, most szabadidejében folytatott. Időközben összeismerkedett az egyik kolléganőjével, Grétivel. Eleinte, mint barátok jártak együtt kirándulni, rajzolgatni. Mikor befejezte könyvének írását Gréti segített neki a sajtó alá rendezésében is. Béla bizalmába fogadta. Mesélt neki bánatáról, nagy szerelmének, Annának elvesztéséről, az egyetemi évekről, kislányáról és a szüleiről is. Gréti meghallgatta, megértette bánatát, sajnálta és vigasztalta a szimpatikus férfit, csodálta tehetségét. Erre a megértő figyelemre olyan szüksége volt Bélának, mint egy falat kenyérre. Ez a megértő figyelem, szimpátiát váltott ki a lány iránt, mely érzés kettőjük között észrevétlenül vonzalommá alakult át. Még sajátmagának sem vallotta be, hogy ez már szerelem. Lelkiismeret gyötörte, úgy érezte, ezzel Anni emlékét sérti. Sokszor beszélt húgának és sógorának Grétiről dicsérő szavakkal, mint egy jó barátról. De Évi előtt le sem tagadhatta volna érzéseit, ismerte ő jól a bátyját, tisztában volt vele, hogy lelkes szavai mit jelentenek. Legutolsó találkozásukkor már nem tudta megállni, és heccelni kezdte a bátyját, mint gyermekkorukban:

   -   Bélus szerelmes! Bélus szerelmes! Fogadsz velem Dani, hogy Bélus szerelmes?

   -   Vicuskám, hagyd már békén Bélát! – intette le Dani, Évit.

  -   Hagyd csak Dani! Hugicám még nem nőtt ki a gyerekkorból. Mániája volt; ha szóba álltam egy lánnyal, rögtön azt hitte, hogy szerelmes vagyok belé. Gréti jó barátom, de nincs közöttünk semmi – fejezte be a témát Béla.

     Ám hazafelé menet állandóan fülébe csengtek Évi szavai.

   -  Most az egyszer ennek a lánynak igaza van. Én tényleg szeretem Grétit – vallotta be végre sajátmagának, és megkönnyebbülést érzett.

   Gréti nem svájci volt, Németországban született. Szülei Magdeburgban éltek. A nyári szünetben meghívta Bélát a szüleihez vendégségbe. Béla elfogadta a meghívást, s ezzel a szülők  előtt is nyilvánvalóvá tette, hogy  kapcsolatuk  több, mint  barátság.

   Ősszel, a tanév kezdetén összeköltöztek, de házasságról még nem volt szó közöttük. Gréti szóba sem hozta, tudta, hogy Béla még nagyon hatása alatt van Anni emlékének. Most is, halottak napján egyedül ment el Anni sírjához, egy hatalmas csokorral. Ott a sírnál bocsánatot kért Annitól, amiért Grétit megszerette, de megígérte, hogy őt soha nem felejti, emlékét őrzi, és kislányának sokat fog mesélni róla. Évi és Dani örült a kettőjük között kialakult kapcsolatnak. Kérték Bélát, hogy mutassa be nekik a lányt. Gréti, szintén szerette volna megismerni Évit és a férjét, ezért meghívták őket a genfi lakásukba, hogy megismerkedjenek egymással.

  Bélának ez az év nagyon mozgalmasan telt. December elején hivatalosan értesítették, hogy a svájci állampolgárságot megkapta. Határtalan izgalom fogta el:        

  -  Ez nem lehet igaz! Ez egy álom? Bármikor haza utazhatok? Láthatom Lilli kislányomat, szüleimet? - kérdezte kétkedve.

  Egy percig sem tudott várni, Évivel rögtön közölni akarta a hírt. Grétinek csak annyit mondott:

  - Légy szíves holnap ments ki az egyetemen! - ez után beült a kocsijába, és elviharzott.

  Este, 8 órakor érkezett meg Zürichbe. A Horváth házaspár igen meglepődött, amikor az ajtóban Bélus állt, láthatóan izgatottan.

   -   Bélus, te mit keresel itt ilyen későn? Nem régen találkoztunk. Valami baj van?  -  kérdezte  ijedten, Évi.

  -   Ne ijedj meg! Nincs semmi baj, sőt, ellenkezőleg, nagyon jó hírem van. Megkaptam a svájci állampolgárságot.

  -   Ez nagyszerű. Menjünk beljebb, s megbeszéljük mire jó a te svájci állampolgárságod, de csillapodjál le – mondta Dani, aki az utóbbi időben nem nagyon tudott lelkesedni. Ő figyelemmel kísérte az otthonról szóló híreket.

 - Hát nem nagyszerű? Most már bármikor haza látogathatok – lelkendezett Béla.

 -  Lassan a tervekkel barátom! Te azt hiszed, hogy most már tárt karokkal várnak otthon, vagy hogy megváltozott a világ? Válaszom az, hogy nem várnak tárt karokkal. Jó lenne, ha néha olvasnád a híreket! Ha nem tudnád, Magyarországon diktatúra van, a forradalmat elnyomók diktatúrája. A forradalmárok (szerintük ellenforradalmárok) ezrei vannak még mindig börtönben. Vannak olyanok, akikről a családjuk azt sem tudja él-e, hal-e. Aki részt sem vett a forradalomban, de engedély nélkül távozott az országból, arra is büntetés vár, ha hazamegy. Na és az, aki feketelistán volt, mint te, de most svájci állampolgár; azt gondolod, hogy egykönnyen kap beutazási engedélyt? Vagy, ha mégis, akkor minden lépését figyelik; merre jár, kivel találkozik. Könnyen bajba sodorhat másokat, de kémkedés gyanújával le is csukhatják. Hát te erről semmit se hallottál, drága, művész barátom? Ezért mondom, hogy óvatosan a tervekkel.

    Míg Dani beszélt, az alatt Béla arca egyre komorabb lett.

   -  De akkor mire jó az állampolgárság? – kérdezte.

  -  Az állampolgárság azt jelenti, hogy téged itt befogadtak nem vagy hontalan, és egy magyar állampolgárral kevesebb van. Ha megváltozik otthon a helyzet, amit én nem hiszek, úgy van remény, hogy egyszer mégis haza látogathatsz.

 - Nagyon lehangoló, amit mondtál, de igazad lehet. Szívesen meghallgatnám Komáromi Márton barátunk véleményét is. Holnap estig itt maradok, hívjuk meg egy kis beszélgetésre – kérte Béla.                   

   Márton és Margó, amikor hívták, jött, s ha kellett segített. Bélát és Annit 6 évvel ez előtt, Bécsben, a menekülttáborban örökre szívükbe fogadták. Most nagyon örültek, hogy találkozhattak Bélával. Béla fogadta őket a bejáratnál. Megölelve üdvözölték egymást. 

  -  Mi járatban vagy itt Béla? Régen nem találkoztunk – szólalt meg Márton.

  -  Lélekszakadva rohantam ide tegnap este, egy jó hírrel, de Dani barátom alaposan felrázott álmodozásaimból. Megkaptam a svájci állampolgárságot. Azt terveztem, hogy amilyen gyorsan csak lehet, haza utazom, nagyon vágyom rá, hogy láthassam kislányomat, aki már 7 éves iskolás, s még nem ismer, Egy és fél éves kora óta én sem láttam. Szüleimet is szeretném látni, és köszönetet mondani nekik, hogy nevelik gyermekemet. Jó lenne a barátokkal is találkozni. Ilyen merészet és szépet álmodtam. Azért rohantam kis családomhoz, hogy elmeséljem. Dani sógorkám azonban alaposan felvilágosított, hogy álmodozás helyett, inkább újságot olvassak, mert nem úgy van az, ahogyan én azt elképzelem. A svájci állampolgárságról, amitől én sokat vártam, annyit mondott az én barátom, hogy az csak egy szükséges rossz. Hát mondd meg te, Márton, akinek a véleménye számomra mérvadó; tényleg ilyen kétségbeejtő a mi helyzetünk?

  -  Látom Bélám, hogy nagyon kétségbe estél, de én sem mondhatok mást: Igaza van Daninak! A helyzet még nem érett meg a javulásra. Neked, most még le kell tenned a hazautazásról. De nem szabad csüggedni. A történelem minden időben változik, csak ki kell várni.

   Mikor Márton ez utóbbi mondatokat mondta, Béla hátán a hideg futott végig. Mintha édesapja szavait hallaná, amiket gimnazista korában mondott neki, és igaza lett. Márton ezután még annyit mondott:

 - Én soha sem kértem, és nem fogok kérni más országtól állampolgárságot, nekem elég a magyar. Mi, már csak a szabad Magyarországra akarunk hazamenni. De neked és Daniéknak célszerű volt kérni. Nektek még szükségetek lehet rá. Danit a keserűség türelmetlenné tette, de a reményt nem szabad feladni. Nyugodj meg, te továbbra is magyar vagy, és az is maradsz!

   Béla nagyot sóhajtott, és láthatóan megnyugtatták Márton szavai, s még ő kezdte vigasztalni a hallgatag Danit és Évit, aki most is sírdogált, közben halkan mondogatta:

  -  Én látni akarom a szüleimet, a kis Lillit, aki talán már nem is akar tudni rólunk.

  -  Ígérem neked hugicám; látni fogod, mert van igazság! – mondta testvére, meggyőződéssel.

    Még hosszan beszélgettek, de Bélának vissza kellett utazni, várta a munka. A reménység sugara, mely Béla szemei előtt tegnap fényesen csillogott, csak illúzió, képzelete szüleménye volt, ma az ijesztően vak, sötét éjszaka nézett vissza rá.

  Gréti ébren várt rá. Látta arcán a végtelen szomorúságot, amely elűzte, a tegnapi, egész lényét átjáró, féktelen boldogságot. Béla kiöntötte neki, lelke szomorúságát, csalódását.  Gréti, most kezdte megérteni, hogy milyen gyötrő érzések kavaroghatnak azok lelkében, akiket sors kegyetlenül elszakít szeretteitől, hazájuktól. Próbálta vigasztalni: - Majd minden jóra fordul - mondta, de ez, most nem segített.

  Bélát másnap a kollégái, mint új állampolgárukat kedvesen üdvözölték, ez egy kicsit felvidította. Lelkében kavarogtak a jó és a rossz érzések. Igazi örömet leginkább csak a munka jelentett számára.

    Grétivel megállapodtak, hogy a karácsonyi szünidőt most utoljára még nem együtt töltik. Grétit hazahívták a szülei. Béla pedig húgához és sógorához utazott. Mindkettőjüknek van mit megbeszélni. Elválásuk előtt Béla egy gyönyörű, gyémántköves gyűrűt ajándékozott Grétinek, ami felért egy lánykéréssel. Kettőjük további sorsáról, azonban még mindig nem beszéltek. Gréti szülei éppen erről akartak hallani, ezért is hívták haza lányukat.

   -  Mondd, kedves lányom, hogyan képzeled te a jövődet Béla mellett? Tudod, hogy nem helyeseltem hogy összeköltöztetek. Még meg sem kérte a kezedet, és van egy gyermeke is. Te akarod majd felnevelni?

    Gréti, azonban nem volt hajlandó megtárgyalni Béla háta mögött, még a szüleivel sem, kettőjük kapcsolatát, de megnyugtatta őket:

  -  Legyetek nyugodtak, minden a legnagyobb rendben van. Béla nagyon rendes, tehetséges ember, elismerik munkáját, könyvét több európai országban, sőt Amerikában is kiadják. Lelke még váltságban van, de én kitartok mellette, mert szeretjük egymást, és tudjátok meg, hogyha szükséges a gyermekét is felnevelem.

  Ezután nem volt hajlandó többet beszélni a témáról. A szülők kénytelenek voltak belátni, hogy lányuk nem kéri ki tanácsukat.

   Béla nem Grétivel foglalkoztak ezen a karácsonyon. Felidézte az öt évvel ezelőtti, Annival töltött boldog napokat, az azt követő tragédiát, és a szerencsétlen véletlenek sorát, ami miatt Lilli kislánya, most nem lehet velük.

   A gyászos hangulatnak Dani vetett véget:

  -  Gondoljunk arra, hogy Lilli él, gyönyörű, mint amilyen az édesanyja volt, és boldog. Most otthon ők is ránk gondolnak, így lélekben együtt vagyunk, s talán nem soká láthatjuk is egymást. Amint mi is megkapjuk a svájci állampolgárságot. Akkor, történjen bármi, hazamegyünk – mondta, olyan meggyőzően, hogy mindnyájan hinni kezdték, hogy így lesz.

   Azt is megbeszélték, hogy február 8-át, Lilli  születésnapját  együtt megünnepelik.

   - Bélus, én arra gondoltam; küldjünk neki csomagot. Én vállalom, hogy már január elején elküldöm, csak beszéljük meg, hogy mit csomagoljak. Lilli már 8 éves lesz, kész kis hölgy. Biztosan szereti a szép ruhákat – állapította meg Évi.

   Bélának eszébe jutott, hogy jó lenne valami olyasmit is küldeni, ami az édesanyjára emlékeztetné.

  -   Küldjünk egy magnót, és azt a magnószalagot, melyre 1957 őszén Anni ráénekelte Lilli kedvenc altatódalát, amit karácsony estélyén, amikor rágondoltunk, lejátszottunk. Most én is rámondhatnék egy szép, magyar mesét, és mindnyájan kívánhatnánk neki boldog születésnapot. Igy, legalább a hangunk vele lehetne. Mit szóltok az ötletemhez? 

   -   Az ötlet jó, és szép ajándék lenne. De szerintem elkoboznák. Azt hinnék, hogy titkos üzenet van rajta, de meg lehet próbálni. Legföljebb nem kapják meg az otthoniak – mondta Dani.   

  -  Születésnapi üdvözlőlapokat csomagtól függetlenül is küldünk. Azt gondoltam, most míg együtt vagyunk, állítsuk össze az ajándékokat, így időben el tudom küldeni – javasolta Évi.

    Elhatározásukat, Karácsony után, meg is valósították.

   Szilveszterkor Béla és Gréti, anélkül, hogy előre megbeszélték volna, visszautaztak Genfbe. Az 1963-as újévet boldogan, kettesben köszöntötték. Úgy gondolták, hogy ebben az évben nem nagyon lesz idejük egymással foglalkozni.

    Az események gyorsan követték egymást. Béla már januárban kapott meghívást Angliából, könyve bemutatójára.

   S már is közeledett február 8., Lilli születésnapja. Béla halálosan ideges volt, mert éppen csak, hogy odaért a megbeszélt időre Éviékhez, aki gyönyörű, nagy tortát sütött, a tetejére 8 gyertyát helyezett, a torta mellett ott volt Lilli két és féléves kori fényképe, melyet még Évi hozott magával. Az ünneplést 4 órára tervezték. Évi azt kérte szüleitől a levélben, amit még január elején, a csomaggal egy időben küldött, hogy ők is pontban 4-kor köszöntsék Lillit. Róza mama mindent úgy tett, ahogyan azt Évi kérte. A nappali asztalán, középen volt a torta, 8 gyertyával, a virággal teli vázához támasztva álltak a születésnapi üdvözlő kártyák és a csomagból kapott ajándékok, kissé tépetten, törötten, de a magnószalag is megvolt. Amikor, pontban 4-et ütött a falióra, Sopronban és Zürichben egyszerre csendült fel a Lillit köszöntő dallam:

   Boldog Szülinapot! Boldog Szülinapot! Boldog Születésnapot kívánunk, Lilli! Boldog Szülinapot!

  Ez után Béla papa bekapcsolta a magnót. Lilli hallhatta szüleinek a hangját, életében először. Róza mama átölelte, és sírva mondta:

   -  Lilli, ők a te szüleid. Édesapád Zürichből ebben a pillanatban is jó kívánságát küldi neked. Édesanyád hangját is hallhatod. A 3-ik születésnapodra akarta küldeni ezt az altatódalt, ez volt a kedvenced.

   Mindenki megölelte, és könnyeit törölgette, csak a kislány ült csendben, megilletődve. Róza mama azt akarta, hogy boldog legyen a születése napján, gyorsan előszedte a szebbnél-szebb ajándékokat.

    -   Nézd! Milyen szép csizmát és sapkát kaptál – és rakta Lilli elé a sok szép ajándékot.

  Ez, már Lilli kíváncsiságát is felkeltette. Sorra nézegette az ajándékokat, s eddig észre sem vették, hogy a gyertyákat még el sem fújta. Ekkor nagy levegőt vett, és egyszerre mind elfújta. Megtapsolták, és nekiláttak a tortaevésnek.

  Lilli inkább az ajándékok nézegetésével volt elfoglalva, s időnként felkiáltott:

   -  Nézd Mama, ez egy lakattal zárható napló, ez meg egy mackós hátizsák. Ilyen Panninak nincs.

    Amikor a család már nem vele foglalkozott, fogta az ajándékait, elvette a virágváza mellől az üdvözlőlapokat is, s elvonult a szobájába,(ezt csak a mindent látó Annus nagyi szeme vette észre, de nem szólt). Ezek voltak az első üdvözlőlapok, amiket neki címeztek. Aznap, többször is elolvasta azokat. Nagyon boldog volt. Úgy érezte, ez élete legszebb születésnapja.

   Zürichben az apa, a keresztszülők a születésnapi mondóka után, csöndben, lehangoltan ünnepeltek. Találgatták, hogy vajon megkapta-e Lilli a csomagot az ajándékokkal. Béla, rövid ünneplés után visszaindult Genfbe, Grétihez. Mostanában sokat voltak távol egymástól. Jelenleg is két meghívás teljesítése vár rá, Európa különböző országaiba. Gréti türelmes volt, segített a találkozások szervezésében. Csak akkor tett megjegyzést, amikor Béla márciusban Amerikából kapott, több előadásra szóló meghívást:

   -  És én addig mit csináljak, míg te Amerikába leszel? Tölthetem az egész nyarat egyedül? – kérdezte, kissé keserűen.

   -  Gyere velem! Te is jól fogod érezni magad – jött a hirtelen ötlete Bélának.

    -   Nem. Nem hagyhatom itt a munkámat minden indok nélkül, és még házastársak sem vagyunk – válaszolta.

   Béla rádöbbent, hogy milyen önző volt eddig Grétivel szemben, és határozottan azt mondta:

   -   Igazad van! Csak a saját érdekeimet néztem. Az lesz a helyes, ha visszautasítom az Amerikai meghívást.

   -    Ezt én nem fogadom el. Ez karriered nagyon fontos állomása. El kell fogadnod! Nyáron utánad megyek, és együtt jövünk haza – ígérte meg Gréti.

    Béla elfogadta a választ, április 1-jén kiutazott Amerikába.  

Oldal: "Mint falevelek a szélben" regény részlet:Siker és szívfájdalom.
Nagyné(N.) Diviki Emma honlapja, www.divikie.hupont.hu - © 2008 - 2024 - divikie.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat