Szeghalmi Péter András Gimnáziumi éveim

 N.Diviki Emma:"Távoli Harangszó"c.-ű visszaeml.-ből részletek;

 és kiegészítések 

 

Péter András a gimnázium alapítója és névadója 1926-1950-ig és 1957-től

A nevét és az életét már mindenki ismeri, vagy megismerheti, ugyan úgy, mint a gimnázium történetét, munkásságát és eredményét, amikről sok ismertetés hangzott el, és sok írott anyag olvasható.

Én az alábbiakban azokról a személyekről ejtek néhány szót, akiknek a neve a gimnáziumhoz köthető, de kevesebb szó esett róluk, illetve olyan történetekről, amelyek nagy valószínűség szerint nem kerűlnek be a gimnázium történetébe.

Én 1950-54-ig voltam a gimnázium tanulója, amikor a hatalom eltiltotta a gimnáziumot Péter András nevének viselésétől. Ám Istennek, vagy valamely hű, magyar embernek legyen hála, a gimnázium Bólyai Farkas nevét kapta, akire büszkén emlékezhetünk.

 

Bolyai Farkas/1775-1856/A gimnázium névadója 1950-57-ig.

Életének rövid ismertetése:

Erdélyi nemesi származású, kiváló pedagógus és tudós volt. Már ifjan, nagyenyedi kollégistaként kitünt sokrétű képességével. Kilenc nyelvet tanúlt meg. Különösen matematika, geometria, fizika, kémia terűletén jeleskedett.Több külföldi egyetemen folytatott tanúlmányokat. Sok rétű érdeklődését mutatja, hogy már tanúlóéveiben kipróbálta a színészetet, a festészetet, és zenei tanúlmányokat is folytatott.

Bólyai Farkas nevét egyaránt jegyzi a magyar irodalomtörténet, és a matematikatörténet.

Szépirodalmi munkássága között megtalálhatk versek, prózai művek, drámák.Műfordításokkal is foglalkozott.

A matematika számtalan területén ért el jelentős eredményeket. Egyesek szerint vele kezdődött el a magyarországi matematikai kutatás. 1932-től a Magyar Tudós Társaság tagja. Őt tartják a nemeuklídeszi geometria előfutárjának. E-terűleten fia, János túl szárnyalta őt.

A Marosvásárhelyi Református Kollégiumnak 50 éven át volt a természettudományok professzora.

Kutatásának jó része csak halála után került nyílvánosságra, más matematikusok neve alatt.

Nehéz természetű, kiszámíthatatlan ember volt. Fanyar humorára jellemző, amit végrendeletében leírt.

Mindenkinek két órát hagyományozott, amit otthon, hasznosan eltölthet, a-helyett, hogy őt kisérné ki a temetőbe.

 

Részletek, epizódok:

Nagy Miklós az első igazgató

Péter András végakarata 10 évvel halála után 1926-ban teljesült. Az iskola első igazgatója Nagy Miklós végrehajtotta, megvalósította a végakaratot. Kettőjük érdeme, hogy Sárrét tehetséges gyermekei előtt megnyílt a társadalmi felemelkedés lehetősége. Nagy Miklós a háborús évek miatti kisebb megszakítástól eltekintve 20 évig dolgozott Szeghalom és a gimnázium érdekében.

1946-ban Tildy Zoltán miniszterelnök személyes meghívására a Vallás és Közoktatási Minisztérium államtitkára lett.

Kisgazdapárti beállítottsága miatt az 1948-as fordulat éve után pályája derékba tört. Ez után nehéz anyagi körülmények között élt.

 

A gimnázium első tanárai 

 Pásztor József, Fülöp Károly, l932-től Wiesinger (46-tól Jemendy ) László, akiknek kiváló szakmai felkészültségét és pedagógiai képességét 1950-1954-ig tartó gimnáziumi éveimben én is megtapasztalhattam. Teljes pályafutásuk alatt lelkes odaadással szolgálták a Gimnáziumot. 

 

A tanári kar minden tagjáról van kellemes vagy kevésbé kellemes vagy humoros emlékem.

A már említett három iskolaalapító tanár mellett én még három tanárra emlékszem szívesen. Csókási Béla bácsira. Ő volt 1-3-ik osztályban az osztályfőnökünk és biológia tanár. Alacsony, zömök, vidám ember volt. Szigorú akart lenni, osztotta is rendesen a dugókat (1-eseket). A biológiát, ami nem a legnagyobb érdeklődésnek örvendett, vicces megfogalmazásban tette a diákok számára „ehetővé”. Híressé vált mondása az osztály csasztuskájába is bekerült:

            „asszimilál a paszuly,

            csírázik a gomba

            nem felelünk mi másra,

            csak  dugóra” – énekeljük azóta is tiszteletére.

Hogy ne is mondjam, módszere nem lett igazán eredményes a fegyelmezés terén.

Vikár Pista bácsi matektanár volt. Szerettem az általa vezetett szakkörbe járni. A matematika olyan érdekes területeire kalauzolt el bennünket, melyek nem szerepeltek a tananyagban. Ilyen pl. az euklidészi geometria és Bólyai Farkasnak és fiának Bólyai Jánosnak viszonyulása ehhez a geometriához.

Kurpé Pista bácsi magyar tanár és III-IV.-ben osztályfőnökünk nagyon kedves,  nyugodt és megértő volt, és jó emberismerő.  

 A fiatal tanárokat nem nagyon kedveltem, bár személyes probléma nem volt velük sem. Az egyik orosz tanár, a másik egy fiatal történelem tanár. Ez utóbbi vékonyka, mindig rosszkedvű, semmi pedagógiai érzékkel nem rendelkezett. Tekintélyt nem tudott tartani, mindenen feldühödött. Az egyik gyereket – persze a legkisebbiket – dühében nyakánál fogva kiemelt a padból, meglóbálta, utána a padok közé dobta.

 A csasztuskánkban így emlékeztünk meg róla:

            „….. mert a mi kedves tanárunk,

            olyan áldott jószág (jóság helyett),

            csak gyengéden szorítja a gyerekek torkát”

 

 A kor, melyben gimnazista voltam.                               

A gimnázium részben a háború utánra is átmentette korábbi szellemiségét. Ennek biztosítékai voltak azok a tanárok, akik a gimnázium alapításától kezdve a tanári testület tagjai maradtak, akik 20 éven át, illetve a háború előtt a Péter András gimnázium szabad szellemű, hazafias nevelésében hittek. A Rákosi féle nevelési követelményeitől kissé elbizonytalanodtak, de emberségesek tudtak maradni.

E nehéz körülmények között is tették a dolgukat; tanítottak és vigyáztak, hogy az osztály falain belül ne a politikáé legyen a főszerep. S mi tiszteltük és szerettük tanárainkat. S ami a legtöbb; emberséget és becsületes munkát tanultunk tőlük.

Én gyűlöltem a rendszert; Rákosit, mint minden baj fő okozóját, Sztálint, a személyi kultuszt. A nagy állami ünnepeken; május 1-én, április 4-én, október 7-én, vagy december 23-án, Sztálin születése napján a szónokok beszédeit percenként megszakította az ütemes taps és éljen Rákosi, éljen Sztálin, éljen a Párt szólamokat kiabálta a tömeg szűnni nem akaró taps  kíséretében, mert félt attól hogy figyelik viselkedését. Én soha nem tapsoltam, nem éljeneztem, összeszorított fogakkal álltam a tömegben. Ebből nem lett ugyan bajom, de az tény, hogy engem, mint az egyik legjobb tanulót, soha sem jelöltek a DISZ-ben semmiféle pozícióra. 4 éven keresztül politikailag semleges tanulmányi felelős voltam.

                                             - . -

És ami nem kerül be a gimnázium történetébe

Bejáró diákok élete

Füzesgyarmatról szinte minden diák bejáró volt, kivéve néhány fiút, aki a szeghalmi diákotthonban kapott helyet. Ugyancsak sok bejáró volt Körösladányból, Vésztőről, Dévaványáról, Köröstarcsáról. A kollégista fiúk közül volt Biharugrai, Dobozi, Bucsai, Csökmői is. Tulajdonképpen élveztük a bejárást, annak ellenére, hogy korán kellett felkelni. A 7 órás vonattal mentünk és délután a 4 órással érkeztünk haza. Reggelente az állomáshoz vezető Széchenyi utca felét már futva tettük meg, mikor meghallottuk, hogy fütyül a vonat. A kalauz, a mozdonyvezető személyesen ismert bennünket. Direkt nekünk hosszan fütyült az országúti kereszteződésnél. Ettől kezdve volt még néhány percünk, hogy kiérjünk az állomáshoz. Amikor a mozdony megállt, a vezető még végig tekintett a Széchenyi utcán, s ha futott valaki, bevárta. A vonatról senki nem maradt le. Ez olyan nem hivatalos diák járat volt. A mozdonyvezető még azt is megtette télen, hogy a nyílt pályán megállt. Láttuk az ablakból, hogy kimegy a hómezőre és egy fácánnal tér vissza, amit ő talált el egy német brikettel, amivel a pöfögő, kis gőzmozdonyt fűtötte. Ha késett, annak mi örültünk, mert ilyenkor az első óra elejét, amikor a feleltetések voltak lekéstük. Néha készakarva is késtünk. A szeghalmi állomás és a központ között egy kisvonat közlekedett. Elég ritkán járt. Mi nem vártuk be, hanem szép lassan, a felsősök diktálta iramban elindultunk gyalog. Igaz, a kisvonat közben megérkezett, sőt el is hagyott bennünket, de olyan jó hecc volt késni. Pedig alaposan elfáradtunk. A gimnázium és az állomás közötti út 3 km is megvan. Ezekkel a késésekkel sokszor magunknak is ártottunk. Ha dolgozatírásról maradtunk le, pótolni kellett. Ha nem voltunk jelen mikor a tanár az új anyagot magyarázta el, nekünk a könyvből kellett megtanulni, ami sokkal nehezebb volt és időveszteség. Én nagyon utáltam, ha matekról elkéstünk, mert nekem elégendő volt a tanár magyarázata, hogy megértsem. Betyárbecsületből mégis azt tettem, amit a  többiek

Hány és hány ilyen kalandocskánk volt még a 4 év alatt. Egy kicsit irigyeltek is a bentlakók.

Az egyik, talán a legnagyobb kalandunk mégis télen történt. Már reggel is esett a hó, de a vonat közlekedett. Egész délelőtt esett, feltámadt a szél. Dél körül az állomásfőnökség értesítette a gimnáziumot, hogy Füzesgyarmat felé nem indul vonat, mert a síneken hó átfúvások vannak, nem tudják mikorra teszik szabaddá. Az igazgató összehívta a bejárókat, hogy ne menjenek ki az állomáshoz, és beszéljük meg, mitévők legyünk. A fiúkat el tudták volna a fiú diákotthonba helyezni, de lány kollégium nem volt. Valakinek eszébe jutott, hogy szánnal haza lehetne menni. Felhívták telefonon a Füzesgyarmati Tanácsházát, hogy nem tudnának-e segíteni. Faluhelyen télen nincs sok munka így a férfiak a kocsmában, vagy a TSZ irodában csellengtek. Kérésünkre rögtön vállalkozott két kocsis, hogy befogja a lovakat a szán elé. Délután 3 órára már a gimnázium bejárata előtt állt két szánfogat. Hoztak meleg takarókat. Sürgettek bennünket, hogy mielőbb elindulhassunk, mert bár a szél már elállt, de az országutak nehezen voltak járhatók.  Szeghalomtól néhány kilométerre, ahol a szél szabadon fújta a havat, olyan nagy átfúvások voltak az úton, hogy a lovak nem bírtak átmenni. Gyakran le s fölszálltunk a szánról és megtoltuk. Így aztán nem is fáztunk, és lassan haladtunk. Senki sem esett kétségbe, inkább egy jó kis kalandnak fogtuk fel az egészet.

                                                   - . -

A gimnáziumi évek önmagába is egy nagy-nagy kaland. Átkelés a folyó egyik partjáról a másikra. A gimnazista már nem gyermek, de még nem tekinthető felnőttnek. Kissé felelőtlen, de mindig vidám. 

 Gimnazistának lenni olyan állapot, ami soha sehol, semmikor nem fordul elő többet az életben, bármilyen sors adatik. Tele reménnyel, optimizmussal, álmodozással. Nincs félelem, nincs harag, nincsenek nagy csalódások, csak szeretet és tisztaság. Bárhogyan is alakult az életünk, éppen ez a tiszta érzés az ami nem törlődik ki emlékezetünkből.

Ebben az érzelmi világban alakul ki a diákok egymáshoz való viszonya, ami csak a testvéri szeretethez hasonlatos. Mindegy, hogy 10, 30 vagy 50 év után találkozunk, nem azt látjuk meg egymásban; mivé lettünk, hanem hogy milyenek voltunk diákkorunkban. Úgy üdvözöljük egymást, mintha tegnap találkoztunk volna. A gimnazisták között nagyon mély és örök barátságok születnek. Nem véletlen, hogy főként csak a volt gimnazistáknak vannak öregdiák találkozói. 

 

Személyes emlékeimből

.A tanulásban sikereim voltak. Kedvenc tárgyam volt az ábrázoló geometria. Nagyon élveztem azt, amikor szerkesztés után kirajzolódott az idomok metszésvonala. Sajnálatos viszont, hogy éppen az 50-es évek elején nem volt sem rajz, sem művészettörténeti oktatás, és az orosz nyelven kívül más idegen nyelv sem szerepelt tantárgyként. Éppen ezeknek a hiányát nagyon megéreztem később, amikor a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki karán folytattam tanulmányaimat.  Nagy hátrányt jelentett a városi, főként a budapesti hallgatókkal szemben, akik már rendelkeztek ezen ismeretekkel, és a múzeumokat látogatták gyermekként is. Szerencsére, alapfokú előképzettséggel rendelkeztem, mivel a füzesgyarmati református iskolában a háború után is volt rajz és németnyelv oktatás.

 ...

Sportolni is szerettem. Egy alkalommal engem és barátnőmet, Margitot küldték el Békéscsabára, hogy egy középiskolai sportversenyen képviseljük a gimnáziumunkat. A versenyeken nem indultunk. Nem volt senki, aki irányítson bennünket. Estére haza akartunk érni, ezért még délután vonatra ültünk. Szeghalomra érve megtudtuk, hogy Gyarmat felé már nem indul több vonat. Nem tudtuk mitévők legyünk. Az állomáson nem akartunk éjszakázni. Úgy döntöttünk gyalog hazamegyünk a síneken, az a legrövidebb út. Félúton lehettünk, amikorra besötétedett. Azzal nem számoltunk, hogy a vasút közelében tanyák vannak. A tanyákon kutyák, akik messziről is érzékelték mozgásunkat és ijesztő ugatással rohantak felénk. Nagyon megijedtünk, s hirtelen megálltunk. Ők is megálltak. Majd rohanni kezdtünk, ekkor a kutyák is rohanni kezdtek. Margit úgy megijedt, hogy leguggolt a sínekre, s onnan nem akart elmozdulni. Észrevettem, hogy a kutyák egy bizonyos távolságnál közelebb nem jönnek.

    -    Menjünk szép lassan, akkor nem rohannak felénk. – mondtam Margitnak.

Ő nem mert mozdulni. Én elindultam lassan és a kutyák lecsillapodtak, már nem is ugattak. Visszaindultak a tanya felé. Ekkor Margitnak is elmúlt a félelme. Jó későre, de szerencsésen hazaértünk.

...  

Az éretségi

A IV.osztály második felében készültünk az érettségire.  Otthon, szólni sem lehetett hozzám. Az izgalom addig tartott, míg a tételt ki nem húztam. Ezután teljesen elmúlt. Ez különben alaptulajdonságom. A bizonytalanság mindig is izgatott, a bizonyosságot – még ha az nem is a legjobb – nyugodtan veszem tudomásul. Elérkezett ballagás és az érettségi ideje. Az ajánlott egyenruha; sötétkék, magas nyakú, fehér gallérral. Mi otthon egy kicsit megvariáltuk. A ruha elejét magyaros, zsinóros sújtással, hosszú sötétkék selyem, rojtos végű masnival díszítettük. A Bocskai ruha abban az időben nem volt szokásos  a diákság körében , de senkit sem botránkoztatott meg viselése.                                         

Kitűnőre érettségiztem. Estére olyan fáradt lettem, hogy vacsora nélkül korán az ágyba zuhantam. Már világos volt mire felébredtem. Rögtön észrevettem hogy kezem, lábam mindenem reszket. Reggelre jött ki rajtam a kimerültség. Elkezdtem kiabálni:

-         Mama, mama jöjjön be.

A kiabálásra Eszti néném is bent termett. Mikor megláttak, rögtön tudták, hogy idegkimerültség. Eszti szaladt ki a konyhába, felkapott egy fazekat, amiről azt hitte, hogy vízzel van tele. Beszaladt hozzám és ledörzsölte az egész testemet a folyadékkal. Még be sem fejezte, amikor az arcomon annyira húzódott a bőr, alig tudtam megszólalni. Csak akkor vették észre; a folyadék, amivel lekentek nem víz, hanem cukorszirup volt, ami a gyümölcs befőzéshez lett előkészítve. Amikor meglátták, hogy a bőröm mindenhol fényes és repedezett, húzódik és kemény, hatalmas hahotába kezdtek, ami rám is átragadt. Egyszeribe feloldódott bennem a feszültség és megszűnt a remegésem. Nagy nehezen lemosták az egész testemet, de a cukorszirup hatásos volt. 

Az érettségire egyáltalán nem emlékszem vissza. Azt sem tudom mi volt a tételem, vagy ki volt jelen a tantestületből. Nekem már a jövőn járt az eszem. Azon, hogy milyen lesz a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatójának lenni. Ugyanis az Építészmérnöki Karra jelentkeztem.

                                                  - . -

 

 

 

 

 

Oldal: Szeghalmi Péter András Gimnáziumi évek,N. DivikiEmma: részletek a "Távoli harangszó"-ból
Nagyné(N.) Diviki Emma honlapja, www.divikie.hupont.hu - © 2008 - 2024 - divikie.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat