Nagyné(N.) Diviki Emma honlapja, www.divikie.hupont.hu

Gyökerek, ágak és levelek. Ismeretek, gondolatok és történetek a közegről, amelyben élek

Az előző részlet a fenti weblapon!

"Mint falevelek a szélben" című regény részlete.

 Balsors 2. rész

  A Komáromi házaspár meghatottan hallgatta végig Béla történetét, majd Márton szólalt meg: 

  -  Béla, erre neked büszkének kellene lenned, ezek után dagadó mellekkel rögtön el kellett volna dicsekedned ezzel a győzelemmel. Te mégis nagyon visszafogottan beszélsz róla. Van valami probléma? – kérdezte Márton.

   -   Arra legyek büszke, hogy kis lányom elhagytam, vagy arra, hogy én élek, és a barátom halott? – kérdezte szomorúan.     

Magyarázatul Anni felelt:

  -  Mind a ketten örülünk, hogy Bélus ilyen hamar, kitűnő álláshoz jutott, s ezért neked tartozunk hálával, és lelkesedéssel töltött el bennünket sorozatos sikere is.

 - Ám, a napokban levelet kaptunk otthonról, mely a lelkivilágunkat erősen felkavarta.

 -  A levél első részéből, melyet szüleink írtak, kislányunkról csupa jó híreket hallottunk, táncoltunk is örömünkben. Aztán tovább olvasva a levél második részét; megtudtuk, hogy a legjobb barátunk, elesett a harcokban, a bátyját bebörtönözték. Bélus őrjöngött a hír hallatára, és magát vádolta, mert Petit elengedte a barikádra. Hosszú idő után, mikor Bélus kedélyállapota.  csillapodott, végig olvastuk a levelet, s ekkor ismét egy halvány remény csillant meg előttünk.                                                             

     Anni ezután elmesélte Bence elképzelését Lilli kihozatalára.

   Ekkor Márton és Margó egymásra néztek; mindegyikük arra gondolt; ki kell zökkenteni Bélust mostani pesszimizmusából. Ezért Márton, erőteljes szavakkal fordult hozzá: 

   -  Ígérd meg, felhagysz ezzel az önmagadat hibáztató magatartással. A családodnak van szüksége most rád.

 -  Megígérem, de nyugodjatok meg ti is; teljesítem Anninak tett ígéretem; addig nem nyugszom, amíg a kislányunk nem lesz velünk.

  -   Én ebben segítségedre leszek. Margóval már beszéltünk arról, hogy a Vöröskeresztnél kellene kezdeményezni a kislány kihozatalát. Mivel otthon van, akivel kapcsolatba lehet lépni, sokkal nagyobb az esély. Már jövő héten elindítom az eljárást – mondta Márton.

  -   Hozzád hasonló jó emberrel még nem találkoztam. Örökké hálásak leszünk a segítségedért. Természetesen én is veled megyek, ha intézkedni kell – hálálkodott Bélus.

 A Vöröskeresztnél nem lepődtek meg a kérésükön. Számtalan, disszidált magyar fordult már hozzájuk hasonló kérdéssel; valamelyik családtagjukat szerették volna kivitetni magukhoz. Ám, senkit sem kecsegtettek gyors eredménnyel. Elsősorban türelmet kértek, mert az eljárás nagyon hosszadalmas, és nem mindig jár sikerrel.

   Béláék nagyon türelmesen vártak. Az iskolában minden a legnagyobb rendben folyt. Közeledett az év vége, az iskolai szünet. Vágytak már egy kis pihenésre, kikapcsolódásra, és szerettek volna valamit megtudni Lilli ügyében.

      Mit szólnál hozzá Anni, ha – ahogyan régóta tervezgettük - a szünet elején legelőször Bécsbe utaznánk, és a Vöröskeresztnél megérdeklődnénk, hogy a Svájciak megkeresték-e őket, s ha igen, akkor sikerült-e Budapesten, Bencével kapcsolatba lépni? – vetette fel Bélus.

   -   Nagyon jó lenne – helyeselte Anni, már nagyon türelmetlenül várom, hogy történjen valami előrelépés.

 - Bécs után ismerkedhetnénk egy kicsit Svájccal. Én már voltam Genfben, mert meghívtak előadást tartani, de te Zürichen kívül máshol nem voltál – jegyezte meg Bélus.

 - De ugye nem feledkeztél meg a tervemről; ősszel szeretnék különbözeti vizsgát tenni a művészettörténet első két évéből, hogy Svájcban is elismerjék, és később folytathassam tanulmányaimat a harmadik évfolyamon – emlékeztette Anni.

  -  Persze, hogy nem felejtettem el Szívem. Már most kérvényezni fogjuk, hogy ősszel levizsgázhass. Neked, könnyen fog menni, mert már most is majdnem teljesen felkészült vagy – nyugtatta Bélus.

     

 Nyáron minden úgy történt, ahogyan eltervezték. A bécsi Vöröskereszttől az alábbi választ kapták:

  -  Soós Bencével már felvették a kapcsolatot, aki majd  beszerzi a szükséges adatokat, és lelkileg felkészíti a  nagyszülőket a gyermektől való elválásra.    

   Levélben eddig, ugyanis, nem volt szabad célozni sem a témára. A kapcsolat felvétel után viszont, burkoltan már megírhatnak egyet s mást.

   Visszatérve Bécsből, megnézték Svájc nevezetesebb helyeit. Ittlétük óta először sikerült tökéletesen kikapcsolódni. Két hét után azonban nem volt nyugtuk. Arra gondoltak; lehet, hogy otthon valami fontos üzenet várja őket. Másnap már hazautaztak. Üzenet ugyan nem volt, de Anni megkapta az értesítést, hogy szeptember 5-én különbözeti vizsgát tehet. Beszerezték a tananyagot, és ettől kezdve minden nap délelőtt a könyvtárban vagy otthon tanultak. Délután gyakran sétáltak vagy strandra jártak. Bélus is együtt tanult Annival, aminek később nagy hasznát vette, mert ő is megszerezte másod diplomáját, művészettörténetből.

  Anni, szeptemberben kitűnő eredménnyel letette a különbözeti vizsgát. Ezzel egy időben hihetetlen öröm is érte a házaspárt. Kislányuk kiviteli eljárása meggyorsult.

   -   Talán, a karácsonyt már együtt  tölthetik? – álmodoztak.

     Az örömük korainak bizonyult. Novemberben azt az értesítést kapták, hogy az eljárás 1957 év végéig nem fejeződik be, de jó úton halad.

    A hír, csalódást okozott számukra, de nem akarták, hogy a karácsonyi szünetben eluralkodjon rajtuk a keserűség. Elhatározták, hogy elmennek a hegyekbe, síelni, hogy eltereljék a gondolataikat. Mindketten Soproniak voltak, kis gyermekkoruktól fogva minden télen síeltek, kivéve a tavalyi, szörnyű telet.

    A karácsonyestét otthon töltötték, kislányukra, családjukra gondolva gyújtottak gyertyát, és elénekeltek néhány karácsonyi éneket. Másnap, korán indultak a hegyekbe. Az idő gyönyörű volt. Az első, a második és a harmadik napon is önfeledten síeltek Sikerült kikapcsolódniuk. Negyedik nap délutánra vihart jósolt a meteorológia.

  -  Én azt javaslom, hogy ma ne menjünk fel a hegyre, inkább pihenjünk. Mit szólsz hozzá Szívem? – kérdezte Bélus.

  Anni, annyira jól érezte magát, hogy szeretett volna minden percet kihasználni.

  -  Menjünk fel a hegyre! – könyörgött. Egyszer lecsúszunk, aztán itthon maradunk. A vihart csak délutánra jósolták.

   És Bélus nem tudott ellentmondani, imádott kis felesége óhajának. Ez a döntés lett életük nagy tragédiája.

  A hegytetőn egymást átölelték, megcsókolták, és vidáman, nevetve siklottak le a havon; végzetük felé.

  Bélus hagyta, hogy Anni elől menjen, aki nevetve kiabálta vissza Bélusnak:

  -   Fogj meg, ha tudsz!

   Közben a viharnak egy korai, néhány pillanatig tartó előszele elkapta. Anni megingott elvesztette egyensúlyát, elesett, és tehetetlenül csúszott lefelé, kisodródva a pályáról, és eltűnt Bélus szeme elől, aki kétségbe esve próbálta utolérni. Rövid idő után meglátta egy domborulat előtt, amint a hóban feküdt, és a lába maga alá gyűrődött. Anni nem tudott talpra állni. Egy fiatalember látta az esetet, és segítségükre sietett. Ketten Bélussal egy szélvédett szikla tövéhez vitték Annit. Az után a fiú elment, hogy hívja a mentőket. Bélus egyfolytában beszélt Annihoz, hogy elterelje a figyelmét

   -   Ne félj szívem, nem lesz semmi baj, mindjárt itt lesznek a mentők – mondta, és átkarolta, dörzsölgette a hátát, melengette,  de addigra Anni már nagyon átfázott, reszketett, megszólalni sem tudott.

  A mentők több mint fél óra után érkeztek meg. Az elsősegély szobában Anni lábát rögzítették, és az orvos megvizsgálta. Közölte, hogy korházba kell vinni, mert a láza felszökött, és sokkot kapott.

   Béla azt kérte a mentőktől, hogy a zürichi kórházba vigyék Annit. Aztán ő is villámgyorsan összeszedte a holmijukat, a kocsiba rakta, és rögtön a kórházhoz ment.

  Mire Béla a kórházba ért, Anninak magas láza volt, rém álmok gyötörték. Egyre csak azt kiabálta:

    -   Hol van a kis lányom? Hozzák ide a kislányomat!

Az orvos azt mondta; tüdőgyulladása van, és a szíve is gyenge. Kritikus az állapota.

    -  Béla teljesen összeomolva ült az ágya mellett, fogta, simogatta a kezét, és vigasztalta. Mikor Anni végre elaludt, telefonon felhívta Márton barátját, és elmondta a tragikus esetet.

   Márton és Margó 1 óra múlva már ott is volt a kórházba. Látva Béla elesettségét, próbálták vigasztalni, de hiába. Arra végül sikerül rávenni, hogy egyen néhány falatot, mert nem betegedhet meg, mikor Anninak nagy szüksége lesz rá.

   Közben Anni felébredt, de állapota nem mutatott javulást; a láza nem csökkent, és félrebeszélt, Margóékat sem ismerte fel. Erős lázcsillapítót és antibiotikumot kapott. Lassan megnyugodott és elaludt. Komáromiék azt javasolták Bélának, hogy menjen haza velük, pihenje ki magát, és korareggel visszajön.  De ő ott maradt Anni ágya mellett, és fogta a kezét.

   Egy idő után az ágyra borulva elaludt. Arra ébredt, hogy az ágy körül rohangálnak az orvosok. Őt valaki karon fogja, és ki akarja vezetni a kórteremből. Ekkor látta meg, hogy Annit próbálják újraéleszteni. Kitépte magát az ápoló karjaiból, az ágyhoz rohant, és szinte őrjöngve kezdett kiabálni.

   -  Mi van a feleségemmel? Mit csinálnak vele? Ő nem halhatott meg! Nem engedem, hogy bántsák!

    Már ketten is lefogták. Az orvos oda ment hozzá, és kérte:

   -   Kérem, engedje, hogy az orvosok nyugodtan végezzék a dolgukat. Nagyon sajnálom! A feleségének megállt a szíve, de mindent megteszünk, hogy visszahozzuk őt a klinikai halál állapotából.

  Béla ekkor, mint aki megnémult, elhallgatott, és engedte, hogy kisegítsék a kórteremből. Úgy érezte, időtlen idő óta vár. Várta, hogy mondják; minden rendben van.  De nem ez történt. 10 órakor jött ki az orvos a kórteremből, és őszinte részvéttel közölte:

   A felesége szíve megállt, nem bírta ki a magas láz okozta túlterhelést. Az újra élesztés nem járt eredménnyel.

   Béla a hír hallatára csak annyit mondott:

  -   Istenem, miért Ő, és miért nem én? Aztán arra kérte az orvost, hogy had búcsúzhasson el a feleségétől.

   A halott feleségét átkarolta, és zokogva mondta:

  -  Miért hagytál itt egyetlenem? Nekem kellett volna meghalnom. B ocsáss meg, hogy nem tudtam rád vigyázni!

   Alig állt a lábán, amikor kisegítették a teremből. Az egyik szobában lefektették, és nyugtató injekciót adta be neki, amitől egy idő után elaludt. Korareggel mikor felébredt tisztában volt mindennel. Felöltözködött, és szó nélkül kisétált a kórházból.  Képtelen lett volna bárkivel is szót váltani, egyedül akart maradni Anni emlékével. Gyalog járta Zürich, hajnali utcáit.

   Amikor a Komáromi házaspár reggel fél 8 órakor kereste őt, tudta meg, hogy Anni meghalt, de Bélát sem találták a szobában. A kórházban nem vették észre eltűnését.

 Barátai tudták, hogy Béla egyedül akar lenni, de féltették, hogy megbetegszik, azért rögtön a keresésére indultak. Meg is találták a zürichi tónál, egy padon ülve, összefagyva. Rögtön hazavitték. Margó, forró teát készített, aztán elment bevásárolni, és főzött egy könnyű ebédet, de Bélát nehezen tudták meggyőzni, hogy ennie kell.

  Mikor hazaértek, Márton telefonált az orvosnak, hogy Bélát megtalálták. Az orvos délután kijött hozzá, megvizsgálta, az egészségét rendben találta, de meghagyta, hogy éjszakára vegyen be nyugtatót, mert kimerült; alvásra szüksége van.

   Béla napokig alig mozdult ki a lakásából. Feküdt az ágyban, és csak nézte a plafont, gondolkodott. Önmagát hibáztatta Anni haláláért. Kétségek gyötörték azért is, hogy, ha most kihozatja magához kislányát, ismét kiszakítja a megszokott környezetéből, és idegenekre bízza nevelését, meglehet, hogy az ő életét is tönkre teszi. Ezért arra az elhatározásra jutott, hogy leállítja a kiviteli eljárást. Úgy gondolta, az lesz a helyes, ha vár addig, amíg a lánya elég nagy lesz, és megérti a helyzetet, döntse el ő, hogy el akar-e jönni Magyarországról. Ez után egy kicsit megnyugodott. Erőt merített, leült az íróasztalához, és egy hosszú levelet írt a szüleinek, Annus néninek. Megírta a szörnyű tragédiát, és Lillivel kapcsolatos döntését. A szülőknek megígérte, hogy amint meglesz a svájci állampolgársága, minden évben hazalátogat, hogy lánya megismerje, megszeresse. A szülőket kérte, bocsássanak meg neki, mert nem óvta eléggé Annit. A sors kegyetlen büntetése számára Anni elvesztése, és csak Lilliért képes tovább élni.

   Ekkor december 31-ike, szilveszternapja volt. Komáromiék meghívták, hogy töltse az estét náluk. Szívesen elfogadta a meghívást. Sürgősen el akarta mondani nekik, hogyan döntött. Megkérte Mártont, hogy hivatalosan is állítassa le a Vöröskeresztnél Lilli kihozatalát. Barátai nagyon meglepődtek döntésén, mert azt gondolták, hogy Bélának kislánya ad majd vigasztalást. De Béla érvelését meghallgatva, úgy találták; jó döntést hozott.

   Anni temetésének időpontját 1958. január 3-ra tűzték ki. Márton a temetéssel kapcsolatos ügyek elintézését magára vállalta. Telefonált az iskola igazgatójának, és a zürichi magyar disszidensek baráti körét is értesítette.

   A temetésen meglehetősen sokan voltak. Ott volt az igazgatója, a tanárok többsége, de még az osztályából is nagy számmal jöttek diákok. Még azok a zürichi, magyar disszidensek is ott voltak, akikkel Béla nem is találkozott.

   Az igazgató felajánlotta, hogy pihenjen még néhány napot. De Béla azt mondta; inkább dolgozna, hogy elterelje figyelmét a mélységes bánatáról.

  Hétfőn munkába állt. A tanárok részvét nyilvánítása után, röviden elmondta a történteket, aztán bement az osztályába. A tanítványai felálltak – mindegyikük gallérjára gyászszalag volt tűzve -, egyszerre  köszöntötték - Isten hozta Tanár Úr!

  Majd az egyik diák, a többiek nevében is, részvétét fejezte ki. Béla meghatódva mondta:

   -  Köszönöm a részvétnyilvánítást, együttérzésük nagyon jól esik! – és egy kis fény csillant meg a szeme sarkában.

   Nem ült le a katedrához, hanem kiment a gyerekek közé, felült egy üres pad sarkára. Ezen az órán nem volt szó a tananyagról. Bélus beszélt. Beszélt a szeretetről, amit szüleitől, nagyszüleitől kapott, beszélt az egyetlen igaz szerelméről, Anniról, egymás kölcsönös megbecsülésének fontosságáról és a hazaszeretetről.

  -  Az ember csak akkor értékeli igazán a szeretetet jelentőségét, ha elveszíti azt, akit szeret. Én már tudom, ezért nagyon fontos számomra a ti együttérzésetek is De, azt is tudom, ha a szeretet elég erős, az emléke is erőt ad – mondta.

   Ezután egy meghitt beszélgetés alakult ki a tanár és diákjai között. Észre sem vették, hogy véget ért az óra, míg rájuk nem nyitották a terem ajtaját. Ezzel Béla befejezte a gyász óráit, azt a szívében hordta tovább.

      Mióta megírta a levelet Sopronba, melyben tudatta az otthoniakkal a tragédiát, állandóan az a gondolat nyomasztotta, milyen megrendüléssel, kétségbe esve olvassák majd a tragikus hírt. Az iskolából hazaérve is ez a gondolat gyötörte, amikor megszólalt a bejárati ajtó csengője. Kinyitotta az ajtót, és ott állt előtte húga, Évi és Dani barátja. Évi szokásához híven nagy lendülettel, és vidáman ugrott bátyja nyakába, miközben látta megilletődöttségét, azt mondta viccesen:

   -   Ugye, erre nem számítottál? Jó kis meglepetést okoztunk? Jöttünk a családot bővíteni. Nem is örülsz nekünk?

   -   Gyertek  beljebb – mondta Béla szomorúan.

    Dani észrevette, hogy nem egyszerű meglepődésről van szó.      

   -  Hallgass el, kérlek! – fékezte le Évit, és a még mindig ledöbbent Bélustól megkérdezte:

    -   Valami baj van? És hol van Anni?

  -  Anni meghalt. Anni nincs többé – mondta, s közben a sírás fojtogatta. –  A temetése pénteken volt. A levelet, több mint egy hete elküldtem Sopronba, ezek szerint a ti elindulásotokig még nem érkezett meg.

   -    Mond, hogy ez nem igaz! Ez nem lehet igaz! -  mondta zokogva Évi.

   -    Mi történt? Balesetet szenvedett – kérdezte Dani.

   Bélus egy hatalmasat sóhajtott.

   -    December 20-án ígéretet kaptunk, hogy Lilli rövidesen velünk lehet. Karácsonykor meg akartuk ünnepelni, elmentünk síelni. Három napig minden tökéletes volt. Negyedik nap Anni balesetet szenvedett, elesett, kibicsaklott a bokája. A mentőkre majd egy órát kellett várni. Anni megfázott, tüdőgyulladást kapott, a magas lázát a kórházban sem tudták lenyomni. Végül, a szíve nem bírta a terhelés. Még éjjel meghalt. Én is majdnem összeomlottam. Magamat hibáztattam, mert nem vigyáztam eléggé Annira. Aznap nem lett volna szabad felmenni a hegyre, de Anni könyörgött, hogy csak egyszer csússzunk le. És amit ő a fejébe vett, abból nem engedett Anni halála után a Komáromi házaspár segített át a krízisen. A temetés után elhatároztam; visszamegyek tanítani az iskolába. Ma voltam először, és éreztem a felém áradó őszinte szeretetet, éreztem, hogy szükség van rám, s ez erőt ad a tragédia elviseléséhez. S most itt vagytok ti is; már nem vagyok egyedül. Ez maga a csoda. De ti hogyan kerültetek ide éppen most – kérdezte végül.

   Évi csak sírdogált, Bélushoz húzódva. Dani adta meg a magyarázatot:

 - Én egy Sopron melletti faluban kaptam állást, mint segédgyógyszerész. Ezt megírtam neked abban a levélben, amit Horváth László nagybátyám által küldtem. Azt is tudod, hogy Évit nem vették fel az egyetemre. Mi, azóta együtt járunk. Karácsonykor pedig összeházasodtunk. Mikor megtudtuk, hogy Lillit sikerül magatokhoz kihozni, elhatároztunk, hogy mi is kiszökünk. Évi úgy gondolta; segítségére lesz Anninak, ha a tanulmányait folytatni akarja. Lillit nem kell idegenekre bízni. Én pedig dolgozni fogok. Elhatározásukat a nagyszülők sem kifogásolták. S most itt vagyunk. Habár nem így képzeltük; fogadd el a segítségünket.

   -   Én nagyon örülök, hogy itt vagytok, és nem leszek egyedül. Ám a sors mindnyájunk számítását áthúzta.

   Évi rosszat sejtően felkapta a fejét, és kérdően nézett Bélusra: - Mi jöhet még? - Kiolvasható volt kétségbeesett tekintetéből.

 

 

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 22
Tegnapi: 45
Heti: 83
Havi: 1 007
Össz.: 187 550

Látogatottság növelés
Oldal: "Mint falevelek a szélben" regény részlet, Balsors 2.rész
Nagyné(N.) Diviki Emma honlapja, www.divikie.hupont.hu - © 2008 - 2024 - divikie.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »