Nagyné(N.) Diviki Emma honlapja

Gyökerek, ágak és levelek. Ismeretek, gondolatok és történetek a közegről, amelyben élek

Az előző részletek a korábbi weboldalakon!

" Elsodort életek" című regény részlete.

  Balsors

   Az 56’-os nyári szünidőt Bélusék Sopronban töltötték, a saját és a nagy szülők örömére. Boldogságuk határtalan volt, amikor a kis lányukkal együtt sétáltak el a parkban lévő padhoz, ahol először randevúztak. A kis Lillike itt tette meg az első lépéseket. Ekkor mondta ki az első szavakat; mama, papa. Bélus számtalanszor lerajzolta kis lányát és imádott feleségét. Úgy szívták magukba a boldogságot, mintha megérezték volna, hogy ez az első és az utolsó; egyetlen boldog nyaruk, így hármasban.

  Még boldogok voltak. Még nem tudhatták, hogy a történelem már elkezdte kőbe vésni, az ő kegyetlen sorsukat.

  56’ júliusában a Párt felismerte, hogy Rákosi politikája veszélybe sodorhatja az egész rendszerüket; Rákosit Moszkvába szállították, és ezzel egy időben Nagy Imre párttagságát visszaállították, de ezzel már nem sikerült megállítani az országban folyó mozgolódásokat.

    A régi, soproni barátok a szünidőben Béluséknál, Annus néni lakásán találkoztak. Ott volt Dani, Évi, Sanyi és Helga is. Dani a soproni helyzetről mesélt.

  - A határmentén, szaporodnak a konfliktusok, meg-erősítették a határok ellenőrzését, itt is nő a nyugtalanság, és az elégedetlenség. Már nyíltan is politizálnak az emberek. – sorolta.

    A két Zólyomi most is, mint mindig, megbeszélte az országban folyó, politikai eseményeket, és arra a megállapodásra jutott, hogy a mostani, akár, alapvető változást is hozhat az ország életében.

   - Talán most van itt az, az idő – gondolta a fiú -, amikor cselekedni kell, ahogyan ígérte az apjának – de kimondani nem merte.

...

 Nem csak Magyarországon, hanem a környező országokban is mozgolódások voltak. Lengyelországban  júliusban, Poznanban munkásfelkelés tört ki. 

...

 A magyar nép szolidaritást vállalt a lengyel néppel. Különböző fórumokon egyre több hazai reform törekvésnek is hangot adtak.  56’ nyarától nem lehetett észre nem venni, hogy valami nálunk is készülőben van.

 Bélus és barátai a tanév kezdetétől, állandóan kapcsolatban voltak egymással, és egyaránt figyelték a belföldi és a külföldi eseményeket. Sürgették az egyetemi reformok előkészítését. A reformok szükségességét a többi egyetem hallgatói is követelték.

...

  Október 22-én, az aulában tartottak forradalmi hangulatú nagygyűlést, ahol követelésüket pontokba foglalták. Ugyanitt, másnapra, békés felvonulást hirdettek, a lengyelekkel való szolidaritás jegyében, a Bem szoborhoz. A kormány, sok huza-vona után adta meg az engedélyt.

  Bélus, az édesapjának néhány évvel ezelőtt megígérte; ha itt az idő, az ifjúság a tettek mezejére lép. Úgy látta; most itt az idő. Ő és a barátai tevékeny részt vállaltak a gyűlés megszervezésében, a követelések megfogalmazásában, amely követelések már túlmutattak az egyetemi követeléseken. A nagygyűlésen ott voltak más egyetemek, gyárak képviselői is.

  Október 23-án hatalmas tömeg vonult a Bem szoborhoz, s onnan a parlament elé.

 Az egyetemisták követelései egybe estek a magyarnép nagy többségének követeléseivel. Soha, a történelem folyamán, talán, nem volt még ennyire egy akaraton a nemzet.

 A felvonulás, forradalommá nőtte ki magát. A követelések megvalósításáért harcba indultak a munkás fiatalok, Budapest lakossága, a következő napokban pedig az ország népének többsége.

   Bélus nem harcolt a barikádokon, de már 25-től az Egyetem Forradalmi Diákbizottság tagjaként, több egyetemistával együtt segítette a forradalmárokat. Információkat áramoltattak, élelemmel látták el a diákotthon lakóit. Az egyetem falain belül pedig az egyetemi reformok kidolgozásában segédkezett.

  Tevékenysége minden idejét, gyakran az éjszakáit is lefoglalta. Úgy érezte; nem tud kellően vigyázni feleségére és kislányára. Veszély esetében nem tudja megvédeni őket. Ezért, családjával megbeszélte, hogy a helyzet konszolidációjáig Anni és Lilli költözzön Sopronba. Anni nem szívesen egyezett bele, de a kis lányát nagyon féltette.

   Abban a reményben váltak el, hogy rövid időn belül győz a forradalom.

   A barikádokon győzelmek születtek.

 Nagy Imre kormánya pedig, sorra megvalósította a forradalom követeléseit.

 Végezetül november 2-án rádió nyilatkozatában kinyilatkoztatta Magyarország függetlenségét.

   A már korábban létrejött a Nemzetőrség feladata, a rend fenntartása, a konszolidált állapot megteremtése lett.

    Úgy tűnt; a forradalom győzött.

  A forradalom napjaiban Bélus barátai más-más helyen végezték feladataikat.  Október 31-én, amikor a BME-en is létrejött a Nemzetőrség, végre Petivel találkozott, aki ez ideig fegyverrel harcolt. Ekkor mindketten beléptek a Nemzetőrségbe. Általában, járőrszolgálatot teljesítettek, vagy az Egyetemen őrködtek. Bence mindvégig a vöröskeresztnél segédkezett. 

   A forradalom 11 nap alatt győzni tudott. Ám csak 1 napig élhetett még, mert hazaárulás következtében, november 4-én a szovjet csapatok ellentámadásba léptek.

   A magyarnép megdöbbent, kétségbeesett a hír hallatára. A forradalom legelszántabb harcosai, főleg fiatal munkások néhány napig még harcoltak, de a túlerővel szemben nem győzhettek, nagyon sokan meghaltak. Voltak, akik megadták magukat, vagy menekülni kényszerültek. Magyarok ezrei hagyták el az országot a nyugati határon. Peti 4-én visszament a barikádra harcolni. Bélus ez után nem hallott hírt felőle.

...

 Bélus néhány napig még a diákotthonban maradt. Nagyon egyedül érezte magát. Hiányzott a felesége, a kislánya. November 4-étől levelet sem kapott. Nyílván hallották a hírt; a forradalomban résztvevők begyűjtéséről, ezért, óvatosságból nem küldtek levelet a lakására. Bélus is tartott attól, hogy keresni fogják, ezért azt tervezte, hogy magához vesz néhány holmit, és hazautazik. Szerencséjére kapott egy titkos üzenetet, amelyből megtudta, hogy a listás emberek keresték a lakásán; menekülnie kell. Rögtön elindult egy élelmiszerszállító teherautóval nyugat felé, és kis kerülővel délután 3-ra már otthon volt.

  A titkos üzenetet Danin keresztül a család is megkapta, együtt várta Bélus hazaérkezését.

   Dani tapasztalatból tudta, hogy aki rajta van a listán, azt előbb, vagy utóbb megtalálják, és börtönbe csukják. Közölte a családdal:

  -  Bélusnak rögtön el kell hagyni az országot. Én már el kezdtem szervezni a szökését.

   Az üzenet megérkezése óta Anni egyfolytában kétségbeesetten sírt

   -   Ha mennie kell Bélusnak; ő és a kis lánya is vele megy, mert ő nem tud tovább Bélus nélkül élni.

   Dani hiába győzködte Annit:         Az, teljesen lehetetlen. Senki sem vállalja a csecsemő szöktetését. Kész öngyilkosság, mert ha a gyerek elkezd sírni, biztos lebukás. Tudnod kell Anni, hogy még felnőtt embernek is nagyon nagy rizikót jelent a határon való átszökés, különösen, ilyen téli hidegben.

   -    Már pedig én nem hagyom Bélust egyedül menni – erősködött Anni.

 Közben megérkezett Bélus, mindenki ölelgette, Anni a nyakába csimpaszkodva zokogott.

   Dani ismertette vele a tervet:

  - Még ma szöknöd kell, ha nem akarsz börtönbe kerülni! Kegyetlen megtorlás várható. Én előkészítettem már, a ma esti szökésedet. Minden nap rosszabb a helyzet. Holnap én is elmegyek Sopronból, már nem tudok segíteni.

   Anni meg csak sírt, és sírt. Végül Bélus azt mondta; ő marad, talán nem tartóztatják le.

    Bélus édesapja most nem helyeselte döntését:

   - Gondold meg, fiam! Ki tudja, milyen sors várna rád itthon? – majd folytatta.

    -  Lenne egy kompromisszumos megoldás:

    -   Az biztos, hogy Lillike semmi esetben sem mehet. Anni veled megy, ha elfogadja, hogy mi édesanyáddal, Lillit magunkhoz vegyük, és amint lehet, kijuttatjuk hozzátok.

    Anni még jobban elkezdett zokogni:

   -   Nem, nem, Lillit nem hagyom!

 Annus nénin kívül, mindenki ezt a megoldást tartotta egyedül járhatónak. Annus néni kérlelte a lányát:

   -   Kérlek, könyörgök, ne menj el, ne hagyd itt a kislányodat és engem! Ezen kívül, túl veszélyes számodra ez az út és az idegen környezet.

    Annit teljesen megzavarta édesanyja könyörgése.

    -   Mit tegyek? Mit tegyek? Örökre elveszítem Bélust, ha nemm megyek vele – mondta, fejét arcába mélyesztve.

    -   Anni, döntened kell! Nekem intézkedni kell – sürgette Dani, és Anni döntött. Túl erős volt még a szerelmük; nem tudott lemondani róla.

   -  Bocsáss  meg  anyukám; mennem kell! Nem tudok másként dönteni, és te is tudod, hogy Lilli, legjobb kezekben Róza néninél lesz.

   Dani mielőtt elment meghagyta:

  - Csomagoljatok össze, egy-egy minimális, lehetőleg nyakba akasztható csomagot. Könnyű, de meleg ruha legyen majd rajtatok, az úton. Árulkodó iratot, neveket, fényképeket nem vihettek magatokkal, családotok biztonsága érdekében. Pénzt, és a belső zsebben, kis lapos üvegben, lélekmelegítő itókát célszerű vinni. Ja, egy-egy fehér lepedőt vigyetek álcának. Jó lenne, ha egy kicsit lepihennétek, és 5–6 órakor bőségesen vacsorázzatok meg. Én igyekszem időben visszaérkezni.

  Bélusnak alig maradt ideje beszélgetni a szüleivel. Ő és Anni is pihenésképpen Lillikével játszottak

    Dani fél 7-re ért vissza, és elmondta:

   -    Minden rendben. Fél 9-re kell egy bizonyos parknál lennetek. Megáll mellettetek egy kis furgon, és egy jelszó ellenébe a kocsiba szállhattok, amelyik elvisz benneteket egy kis kocsma hátsó bejáratán, az udvar hátsó épületébe. Ott közlik a további teendőket.

   Bélus megköszönte Daninak, nem kis veszéllyel járó segítségét és elbúcsúztak, sikeres célba érést, és mielőbbi viszontlátást kívántak egymásnak.

  Hátra volt még a legnehezebb; a családi búcsúzkodás. Mindenki, könnyeit törölgetve, adta a jó tanácsokat. A szülők az utolsó percig fogták gyermekeik kezét. Aztán indulni kellett. Szívszorító látvány volt, ahogyan Anni még akkor is ölelte kislányát, amikor már Annus néni tartotta a karjaiban, s a gyermek csöppnyi kezével küldte anyukája felé a puszikat. Érezték; ez a búcsú örökre szól. Anya és lánya, ekkor utoljára látta egymást.

  A sűrű hóesésben Bélus és Anni egymásba kapaszkodva, vacogva indult el a teljes ismeretlenség felé. A térnél megállt mellettük egy kocsi, amely a „Szép estét!” jelszó bemondása után, elvitte őket az eligazító helyhez.         

  Egy középkorú, szimpatikus férfi fogadta őket. Rajtuk kívül, még egy házaspár volt ott. A férfi azt kérte, hogy a biztonság kedvéért, senki se mutatkozott be név szerint.   Őt szólítsák csak Süninek. Bélusék a Rigó, a másik házaspár a Veréb becenevet kapta. Az után ismertette a tervet.

  -  Két kérésem van önökhöz:

  -  Egyik az, hogy amit mondok, mindent jól jegyezzenek meg, mert csak egyszer mondom el. Amit nem értenek, itt helyben kérdezzék meg; kint a terepen nem lesz lehetőség beszélgetésre.

  -   A másik kérés az, hogy azt tegyék, amit én most itt elmondok, akkor nem lesz semmi baj, és néhány óra múlva szabadföldön lesznek.

  - Pontban fél 11-kor értünk jön egy kis busz. Önöket és engem elvisz a városon kívülre, néhány kilométer után kiszállunk, az autó tovább megy. Önök követnek engem, szó nélkül a bokros, fás területen egyre beljebb, amíg meg nem állok. Ott Rigóéknak megmutatom az irányt, amerre folytatni kell az útjukat, most már egyedül, a megadott irányban. Mivel az egész határt hó borít, nagyon fontos, hogy a fehér lepedő mindig takarja egésztestüket. Az irányt egyetlen kis kézben tartható iránytű mutatja, melynek mutatója nagyon halvány fényt ad. Az iránytól eltérni tilos, életveszélyes! Amint a nyílt terepre kiérnek, fussanak, ahogyan csak tudnak, mind addig, amíg meg nem hallják az osztrák barátaink hívó szavát:„Kommen Sie hier!” Ekkor önök, „Hilfe!” segélykérő szóval jelzik hollétüket. Továbbiakban minden információt és segítséget tőlük megkapnak.

  - Jó esetben, tehát, ennyi. Ám előfordulhat kis komplikáció. Amennyiben menetközben fényjelenséget, vagy hangot észlelnek, rögtön, arccal a hóba hasalnak, és mozdulatlanul várnak, míg újra csend és sötét lesz, s aztán futnak tovább.

  -  Amint Rigóék elindultak, én Verébéket balkéz felé, lőtávolságnyira tovább vezetem. Ott, nekik is megmutatom az irányt. Nekik ugyan úgy kell cselekedni, mint Rigóéknak.

   -  Én visszatérek az országúthoz, ahonnan egy autó a bázisra visz.

  -  Mindenkinek érthető minden? Ha nincs kérdés, lassan készülődni kell. Ha van önöknél lélekmelegítő, most fogyaszthatnak néhány kortyot. Amint kocsiba szállunk, lehetőleg mindenki maradjon csendben.

  Ez után elindultak. Minden terv szerint ment. Bélusék már a nyílt terepen futottak, amikor egy lövést hallottak a távolból. Szó nélkül a földre hasaltak mind a ketten. Néhány percig vártak, teljesen csend volt. Lassan felemelkedtek, és futottak tovább. Erős szél kerekedett. Anni vacogott a hidegtől és a félelemtől. Egyre lassabban futott. Bélus, kézen fogta, hogy segítse, de Anni elesett a nagy hóba, nehezen fel állt és próbált tovább futni, de újra elesett. Ekkor már a köhögés is fojtogatta.

    -  Nem bírom tovább, súgta elhaló hangon.

   -  Bírd ki, Szívem! Már mindjárt megérkezünk – biztatta Bélus, de hiába, Anni, ájulta feküdt a hóban.      

    Ekkor, minden erejét összeszedve, a hátára vette, úgy próbált tovább futni. Az iránytűt már régen elvesztette. Csak futott, futott, szinte önkívületi állapotban. Egyszer csak meghallotta, a várva várt német hívó szót. Annit óvatosan letette a hátáról, és megpróbált kiabálni, a lehető leghangosabban:

   -   Hilfe! Hilfe! Bitte! – s ekkor lerogyott a hóba.

   Néhány pillanat múlva két, jól megtermett férfi mellettük termet. Az egyik karjába kapva az alélt fiatalasszonyt, a másik karonfogva Bélust vitte, a közelben parkoló kisbuszhoz. Mire a táborhoz értek, Anni eszmélete visszatért. Meleg teát   kaptak, átázott ruháikat leszedték róluk, és a hálóteremben, rögtön lepihenhettek.

   Másnap 8 órakor, az irodában felvették az adataikat.   Anni köhögött, nagyon gyenge volt, és lázas. Az orvos megvizsgálta, és azt mondta; jobb lenne, ha a betegszobában maradna egy ideig. Az állapota délutánra rosszabbodott. Beszállították a városi kórházba. A láza 40 fok fölé emelkedett, félrebeszélt. Azt kiabálta:

   -    Engedjetek! A kislányomhoz akarok menni!

   Bélus állandóan mellette volt, fogta a kezét, vigasztalta. Végre sikerült megnyugtatni. Másnapra lement a láza.

  Annit néhány nap múlva visszaengedték a táborba, de nagyon szomorú volt. Bélusnak sem volt a jövőre vonatkozóan semmi konkrét elképzelése. A táborba állandóan érkeztek különböző országokból ajánlatok a menekültek befogadására, ám ők nem akarták elhagyni Európát. Nem akartak még távolabb kerülni kislányuktól, még remélték, hogy sikerül rövid időn belül magukhoz venni.

   Az ebédlőben melléjük ült egy házaspár. Komáromi Márton és felesége előző nap jött át a határon. Komáromi, korábban ügyvéd volt, politikai fogolyként börtönben töltött egy évet, a forradalom alatt szabadul, de félő volt, hogy újra börtönbe kerül, ezért disszidáltak. A Zólyomi házaspárral hamar összebarátkoztak. Bélus itt sem tétlenkedett, a házaspárt is lerajzolta, közben elmesélte ő is, miért kerültek ide, és a nagy szívfájdalmukat, mert drága kislányukat nem hozhatták magukkal. Margó nagyon megrendült a történetükön, próbálta Anni gondolatait egy kicsit elterelni. Komáromi pedig megígérte; segít nekik Zürichben elhelyezkedni, ők ugyanis, nem soká Zürichbe mennek, ott van egy jó ismerősük, aki, munkahelyet szerez számára.

   Egyik reggel üzenetet kaptak; menjenek be az irodába. Amint beléptek – nem hittek a szemüknek – Sünit látták ott. Mint egy régi, jó ismerőst köszöntötték - pedig csak néhány órás volt az ismeretségük -, és egyszerre kérdezték.

   -  Süni maga hogy került ide?

  -  Időnként átjövök barátaimhoz, hogy megbeszéljük, jól mennek-e a dolgok, és célba értek-e pártfogoltjaim. Anni, tudok a betegségéről, de ugye már jó hírrel mehetek haza?

  - Találkozik a családunkkal? Hogy van a kislányom? - kérdezősködött Anni.

  -  Sajnos arra nincs lehetőségem, hogy személyesen találkozzunk. Nem is fedhetem fel kilétemet, de van egy kitűnő összekötőm. Most már megmondhatom; Dani az, az unokaöcsém. Üdvözletét küldi, és egy nagy-nagy meglepetést – árulta el a nagy titkot, majd egy borítékot vett ki a kabátja belső zsebéből.

     Anni és Bélus a megilletődéstől nem tudtak szólni. Kíváncsi tekintetük a borítékra meredt. Levél volt benne a szüleiktől, és egy fénykép Lilliről. Amint meglátta Anni a fényképet, kikapta Horváth László kezéből. Puszilgatta, simogatta a fényképet.

 -  Édes, aranyos, tündérkém, kislányom, de nagyon szeretlek! – mondta, s közben folytak az öröm könnyei.

Bélus átkarolta feleségét, nézte, csak nézte a fényképet, és örült, hogy végre Annit boldognak látja. Ezután együtt elolvasták szüleik levelét.

   -  Na, és milyen a Laci bácsi? Ő nem érdemel meg egy puszit? – Kérdezte, aliás Süni, s közben ő is kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából.

   Ekkor Anni megölelte, s az arcát mindkét oldalon megcsókolta. Ugyan így tett Bélus is, és kezét nyújtva mondta:

  -  Köszönöm, Drága barátom! Életünk legnagyobb örömét hoztad el nekünk. Örökké hálásan gondolunk rád. Ugye megengeded, hogy tegezzelek? Mert mi ezennel tiszteletbeli családtaggá fogadunk.

   - Szívesen tettem! De ugye én is meg üzenhetem, hogy mindketten jól vagytok, hogy szüleitek se aggódjanak.

 - Üzend meg Lacikám az otthoniaknak, hogy jól vagyunk, ne idegeskedjenek miattunk. Sokat gondolunk rájuk. Lillike fényképe lesz a mi oltárképünk. Nagyon köszönünk mindent, amit értünk tettek. Lehetséges, hogy nem sokára Zürichbe megyünk. Egy baráti házaspár megpróbál segíteni. Lillikét  nagyon  sokszor pusziljuk.

   -   Köszönd meg helyettünk, Dani  fáradozását. Ő is nagyon hiányzik. De mond csak ő nem ment el Sopronból?

   -   Nem ment messze. Egy közeli faluban segéd gyógyszerészi állást vállalt.

  Ezután Horváth László elköszönt. 15 év telt el, mire Bélus újra találkozott vele.

   Lillike fényképe nagyon boldoggá tette a szülőket. Bekeretezve az asztalra tették, hogy mindig láthassák. Bélus a fényképről egy nagy ceruzarajzot készített, azzal a szobájuk falát díszítették.

    Ezután, úgy látszott; minden jóra fordul. Komáromiék a táborból való eltávozásuk után két héttel küldtek egy levelet. A levél első részében leírták, hogy ismerősük teljesítette ígéretét, és megszerezte Mártonnak az állást, és lakást is keresett számukra, mire odautaztak.  A levél folytatása a nekik tett ígéretről szól:

   -   „Rólatok sem feledkeztünk meg. Beszéltünk az ismerősünkkel, aki a közigazgatásban dolgozik. Érdeklődésére tudomására jutott, hogy Zürich, elit iskolájában művészettörténet oktatására keresnek tanárt, s elintézte, hogy az igazgató december 20-án megbeszélésre fogad téged, Bélám. Azt javaslom, hogy készíts már a megbeszélésre munkaterv javaslatot. Szívesen látunk benneteket. Föltétlen tudni akarjuk, hogy eredménnyel jártál-e.”

 Annival madarat lehetett volna fogatni. Örömében a kis lánya fényképével körbetáncolta a szobát.

  -    Én is elmehetek veled Zürichbe?

 -  Természetesen! Csak nem gondolod, hogy akár egy napra is itt hagylak - nyugtatta meg Bélus.

  A témában Anni is járatos volt. Két évig az ELTE Művészettörténeti Szakra járt. Így nagy lelkesedéssel, másnap együtt mentek be a városi könyvtárba, a szakirodalmat tanulmányozni. Három nap alatt formás kis tanulmányt hoztak össze.

 A megbeszélés előtt egy nappal, együtt utaztak el Zürichbe, Komáromiékhoz. Másnap, míg Bélus tárgyalt az igazgatóval, addig Margó elvitte Annit, egy karácsonyi díszbe öltöztetett, áruházba, nézelődni, csodálni a szép karácsonyi kirakatokat. Megbeszélés szerint 1 órára már otthon voltak, és izgatottan várták, hogy Bélus mit végzett.

  Nemsoká, ragyogó arccal megjelent Bélus. Már az ajtóban, köszönés nélkül, kiáltotta:

 -  Győzelem! Köszönöm neked Márton! Visszaadtad a reményeinket, megmentetted az életünket.

  -   Ne túlozz Bélám! Nem nekem, hanem a tudásodnak – talán egy kicsit a szerencsének – köszönheted, de most már mondd el, hogy mi is történt.

 -  Igen! Meséld, meséld el! – sürgette Anni, és Bélus mesélt, csak mesélt egyfolytában.

 -   Az igazgató, nagyon szimpatikus, barátságos ember. Mikor beléptem a szobába elébem jött, és mind a két kezét nyújtotta felém. Én bemutatkoztam, és szándékom szerint el akartam mondani; miért vagyok itt, hogyan kerültem ide. De nem hagyott szóhoz jutni.

  - Szívből üdvözlöm, barátom!  Josef  Fischer igazgató vagyok. El sem hiszi, hogy én már mennyi mindent tudok magáról. A szakmai dolgok ráérnek. Hanem arról meséljen nekem, hogy mi volt, és mi van Magyarországon? Hogyan sikerült átjönni a határon? Engem nagyon érdekel Magyarország. Az édesanyám magyar származású. Ő az I világháború után került el Erdélyből – ezeket mondta.

    -   Ekkor már éreztem, hogy pártfogóra találtam. Elkezdtem mesélni az 50-es évekről, a családomról, az 56-os forradalomról, a szökésünkről. Ő lehajtott fejjel hallgatott végig, majd megszólalt.

 - Nagyon sokat szenvedett, barátom, és tudom; nehéz volt a szülőföldtől, kis gyermekétől megválni. Én megpróbálok egy cseppnyit enyhíteni a fájdalmán. Tudom, becsülettel helyt fog állni. Januártól nálunk fog dolgozni. A részleteket majd megbeszéljük az év kezdetén. Úgy gondolom nincs lakásuk. Felajánlom az egyik bérelt tanári lakásunkat. És némi fizetési előleget. Ha elfogadja ajánlatomat anélkül, hogy részletesen ismerné iskolánkat, akkor rögtön megírjuk a szerződést, és a lakás kulcsát is megkapja.

   -   Én megköszöntem, és elkezdtem hálálkodni, de ő nem hagyta.

  -   Nincs mit megköszönni-e. A szégyen az, hogy a Nyugat  nem  segített  Magyarországnak.

  - Azután Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánva elbúcsúztunk. A titkárnőnél átvehettem a lakáskulcsot, és a pénztárban az előleget, amiről én azt hittem, hogy az, kéthavi fizetésem, de a pénztárosnő felvilágosított, hogy az egy havi fizetésem fele.

    -  Hát nem olyan, mint a mesében? – fejezte be a beszámolóját.

   -  Bélus, nézzük meg rögtön a lakást, én nagyon boldog vagyok, már csak Lillikém hiányzik a teljes boldogsághoz  -  ölelte át Anni. 

   -  Nyugodj meg szívecském! Addig nem nyugszom, míg Lilli nem lesz közöttünk.

    Csak ez után szólalt meg a Komáromi házaspár ismét:

  - Nagyon örülünk, hogy ilyen jól alakulta a dolgok, megérdemlitek. Kívánjuk, hogy a jövőben is minden jól alakuljon.

  -  De most már gyerünk ebédelni, mert hangosan korog már a gyomrom – mondta Margó.  

   Ebéd után mindnyájan megnézték a lakást. Meg voltak vele elégedve. A lakás bútorozott volt, csak, az apróbb felszerelések hiányoztak.

   A lakásnézés után a Zólyomi házaspár még aznap délután visszament a táborba. Azt tervezték, hogy még Karácsony előtt elhagyják a tábort.

 A tábor vezetőjével megbeszélve 23-án reggel kijelentkeztek, visszautaztak Zürichbe, és beköltöztek az új lakásukba. A Karácsonyt, ott ünnepelték meg, kettesben és álmodoztak egy szebb jövőről. A következő napokban ismerkedtek a várossal. Szilveszter éjszakáján mámorosan kívántak egymásnak Boldog Újévet.

   Horváth László barátjukon keresztül, még egyszer, utoljára hírt kaptak a szülők arról, hogy gyermekeik a tábort végleg elhagyták, és valószínű Zürichben kötnek ki. Aztán hónapok teltek el, s nem kaptak hírt egymásról.

    1957 január 2-tól új időszámítás kezdődik az életükbe.

   Zólyomi Béla a zürichi művészeti középiskola új tanára, reggel, 7 órakor megjelent az igazgató titkárságán. Onnan az igazgatóval együtt mentek be a tanáriba. Ahol az igazgató hivatalosan bemutatta Bélát, mint a tantestület újtagját, akit mindenki szívélyesen üdvözölt.

    Az igazgató megtartotta az első tanári konferenciát, ismertette a félév feladatait.

  Ismertetésre került az új órarend. Zólyomi tanár úrnak órarend  szerint, heti   4  művészettörténeti órája volt, 1-1 óra a két 1-ő, és 2 óra a 2. osztályban. Ezen kívül fakultatív rajz, heti 2x1 és fél órában. A tanárok megkezdték felkészülésüket a másnapi, első tanítási napra.

   Bélát az igazgató behívta az irodájába. Őt külön kívánta útba igazítani. Művészettörténeti tantárgy eddig nem volt az iskolában, ezért, kidolgozott tanterv sem volt. Fischer igazgató úr Zólyomi Bélát bízta meg egy teljesen új, kísérleti tanterv összeállításával. Most, ezt közölte vele, nem kis meglepetésére, de nagy örömére, hiszen megvolt a saját elképzelése. Járatos volt a témában,  a  családja  és  a    barátai révén, akikkel az 5 egyetemi  év alatt sokat vitáztak a témában.. Az igazgató megelégedéssel fogadta favoritja hozzáállását. Azt javasolta, hogy első héten ne kezdje el a tanítást. Ismerkedjen az iskola múltjával, jelenével, a tanárokkal és a tanítványaival. Vázolja fel elképzelését a félév tananyagáról, és a hétfői konferencián, ismertesse a tanári kar előtt. Tudta, hogy Béla össze tudja állítani.  Megmondta neki; nem kér mást, mint egy olyan összeállítást, amit már első beszélgetésükre is elkészített és magával hozott. Akkor nem tekintették át az anyagot, de Béla nála hagyta, ő pedig áttanulmányozta.

  Beszélgetés után visszament a tanáriba, és megkezdte a munkát. Későestig az iskolában maradt, feltérképezte a könyvtárban található, témához kapcsolódó irodalmat.       

   -   Holnap délelőtt találkozom először a diákokkal. Gondolom, hogy ez nem lesz egyszerű. Tartok attól, hogy az elkényeztetett, zürichi ifjak nem lesznek elragadtatva a szocialista országban nevelkedett, szökött ifjú tanártól – mondta otthon Anninak.

   -    Az ő biztatása azonban, elűzte minden kételyét:

 - Nyugodj meg, a te tudásoddal és a te egyéniségeddel, hamar elfogadnak, és megkedvelnek.

   Minden úgy történt, ahogyan gondolták. Az ifjú Zólyomi tanár úrnak a szeme előtt lebegett édesapja magatartása, mellyel minden nehézhelyzeten úrrá tudott lenni. Lelkiekben felkészülve ment be a tanterembe. Hangosan köszöntötte az osztályt, és a katedrához lépett. Az osztály nagy része állt a helyén, és köszöntötte, de voltak, akik ügyet sem vetettek rá, tovább társalogta. Ekkor az ifjú Zólyomi nyugodtan, de határozottan ismét megszólalt, és bemutatkozott:

  -  Üdvözlöm  az  osztályt, Zólyomi Béla tanár vagyok. Aki még nem tudná, mától fogva én fogom oktatni az osztálynak a művészettörténetet, ezért arra kérek mindenkit, foglalja el a helyét. Ámbár, úgy értesültem, hogy a 2. osztálynak nem kötelező felvenni az új tantárgyat. Aki tehát, élni akar ezzel a lehetőséggel, azt, sajnos meg kell kérnem; hagyja el a termet, hogy ne zavarja a többieket. 

   Ez a határozott magatartás meglepte a hallgatókat. Volt, aki rögtön a helyére ült, de egyesek néhány pillanatig még, tétován néztek egymásra. Zólyomi tanár úr csendben várakozott, megvárta a diákok döntését. Néhány pillanat múlva, amikor a tétovázók is leültek az asztalukhoz, szólalt meg újra:

   -   Köszönöm a bizalmukat! Remélem, örömüket találják mindabban a sok szép dologban, amit tanulnak tőlem. Most én is szeretném megismerni az osztályt. Kicsit már felnőttnek tekintem önöket, azért, névsorolvasás helyett azt kérem; mindenki, saját maga mutatkozzon be, a sorok baloldaláról haladva, egyenként. Kezdje fiatalember, ott a bal szélen.

  Bélus tudta, hogy a diákokat majd szétveti a kíváncsiság vele kapcsolatban. Elejét akarta venni a találgatásoknak. A bemutatkozás után, felajánlotta, hogy az első heti két órát szenteljék az ismerkedésnek. Bárki kérdezhet bármit, bármiről, ő szívesen válaszol mindenre, amire tud, de cserében ő is elvárja a nyíltságot.

   Hirtelen számtalan kar lendült a magasba. Mindenkinek volt valamilyen kérdése, és Zólyom tanár úr mindenre válaszolt. A válaszok újabb kérdéseket szültek. Közben észre sem vették, hogy az órának vége. Szívesen hallgatták volna még tovább a beszámolót. Nyoma sem volt már bennük az ellenérzésnek, amit az óra elején mutattak. A tanár úr pedig megígérte, hogy holnap még folytatják a beszélgetést.

   Boldogan mesélt otthon Anninak a sikeréről. Ő, aki nem akart tanár lenni, most értette csak meg édesapját, aki a meghurcoltatások ellenére is fanatikusan ragaszkodott a tanításhoz, mely számára minden körülmények között örömet okozott.

 Másnapra híre ment az iskolában a fiatal, magyar tanár beszámolójának. Mindenki meg akarta hallgatni. Ezért az igazgató megkérte; egyik délután tartson a nagyteremben egy beszámolót a magyarországi eseményekről. Az egyből három, egész délutánt betöltő előadás sorozat lett. A történelemtanárok nagy örömére is. Bélusnak sikerült a legnagyobb tiszteletet kivívni az iskolában.

  Az igazgató pedig egy hét halasztást adott a tananyag ajánlat összeállításához. Bélus nagy lendülettel kezdett hozzá. Délután minden szabadidejét Annival együtt a könyvtárban töltötte.

   Reménykedtek sorsuk jobbra fordulásában, de azt is tudták, hogy amíg a kislányuk távol lesz tőlük, nem lehet teljes a boldogságuk.

   Nem volt tudomásuk arról, hogy közben barátaik két vonalon is munkálkodtak kislányuk Svájcba vitelének lehetőségén:

  A svájci barátai a két ország közötti hivatalos úton próbáltak eredményt elérni, de úgy látszott nem sok a remény. Ezért nem is szóltak eleinte a Zólyomi házaspárnak.

  A másik vonal Magyarországon indult, Bencétől. Ez az út még rögösebb volt

  Bélus és Anni, mióta Zürichben voltak, egyetlen levelet kaptak otthonról, amit Horváth Laci, barátjuk hozott át illegálisan, Ausztriába, nem kis rizikót vállalva, s onnan küldték tovább Svájcba.

  Mikor a levelet megkapták, türelmetlenül, és izgatottan kezdték olvasni. A levél egyik része az otthoniaktól jött, Lilliről csupa jó hírekkel.

    Amíg a férje olvasta a Lilliről szóló jó híreket, addig Anni körbetáncolta a szobát, énekelt. Magához szorítva Lilli egyetlen fényképét, az öröm és a bánat hangján sóhajtotta:

   -   Édes, kicsi, gyönyörű kis gyermekem, mikor láthatlak újra?

Bélus egy ideig csak nézte, nézte szerelmesen, táncoló kis feleségét, aztán megölelte.

   -  Anni, olvassuk el most a Bence levelét is! Jó? Szeretném tudni, mi van a barátainkkal?

    A levél másik részét ugyanis ő írta, amiben a régi barátokról számol be.

   A levélből megtudták, hogy Bence ugyanabban a tervezőirodában dolgozott, ahol az egyetem elvégzése után kezdett. A forradalom alatt mindvégig a Vöröskeresztnél segédkezett. A bukás után sem került veszélyeztetett helyzetbe. De csak hónapok múlva sikerült, volt barátairól tudomást szerezni. Megtudta, hogy Helga, éppen szülési szabadságon volt, lányuk született. Sanyi tanársegéd maradt a Képzőművészeti Egyetemen, az egyetem védőszárnyai alatt. Megírta azt is; novemberben megtudta, hogy Bélus feketelistán szerepel; a hírt közvetve ő juttatta el hozzá. Arról, csak hosszú idő után szerzett tudomást, hogy Annival együtt disszidált, hogy a kis lányuk itthon rekedt. 

    Bence már régóta tervezte, hogy az értesüléseit valamilyen módon kijuttatja Bélushoz, mikor Daninak a nyomára bukkant, akkor az ő segítségével sikerült.

   Bence a levélben egy nagyon halvány ígéretet tett arra, hogy a Vöröskeresztnél, ahol most is jó kapcsolatokat ápol, meg tudakolja, hogy van-e valamilyen útja-módja annak, hogy Lilli kijuthasson a szüleihez. De felhívta barátai figyelmét, hogy túl nagy reményeket ne tápláljanak jelen helyzetben, amikor a forradalmárok üldözése sem ért véget.

      Ezt a levelet kijutatni, Dani nagybátyja részéről, valóban hősi tettnek számított, de a benne szereplőkre nézve sem volt veszélytelen, bár a levélben – az óvatosság kedvéért - a neveknek csak a kezdőbetűje szerepelt.

    Bélus, a levél elejét még a korábbi szerelmes, mámoros hangulatában kezdte olvasni, s valamiféle nyugalom árasztotta el. Azt gondolta; barátai talán megússzák a meghurcoltatást.

   Aztán tovább olvasta a levelet, melynek csak a végén közölte Bence a szomorú hírt, hogy Peti a harcokban elesett, a bátyja, Pali börtönbe került, mivel, mint Forradalmi Bizottsági tag a kormánnyal kapcsolatot tartott.

   Ezek után elképzelhető,  milyen  drámai hatással volt rá, amikor olvasta Peti halálhírét, a testvérének, Palinak a letartoztatását, és azt, hogy az óta nincs hír felőle.

    Bélus, mintha tűz égetné a kezét, dobta el a levelet, és mint aki meg őrült, kiáltotta:

    -   Nem! Ez nem lehet! Ez nem lehet igaz! Ez nem igazság! Peti, aki legelszántabb harcosa volt az igazságnak; nem halhatott meg! - rohangált fel s alá a szobában.

    Anni, rémülten nézte férjét. Azt hitte; megzavarodott, akit ilyennek még soha sem látott.

     Ám hirtelen abba hagyta a rohangálást, leült, és elcsendesedve, mély bánattal, önmagát ostorozta:

     -   Én vagyok a hibás! Én vagyok a halálának az oka! Nem lett volna szabad visszaengednem a barikádra harcolni, amikor már nyilván való volt, hogy mindennek vége. Ha elengedtem, miért nem mentem én is vele? Elviselhetetlen az a tudat, hogy ő már nincs, én pedig itt vagyok épségben – ez után már semmit sem szólt, csak zokogott, arcát tenyerébe mélyesztve.

  Anni csöndben mellé ült, hagyta, hogy sírja ki bánatát, és ő is törölgette könnyeit.

  Bélus egy idő után, mikor úrrá lett bánatán, könnyei elapadtak, átkarolta Annit és úgy mondta:

   -  Tudod Anni, nekem ő volt a legigazabb barátom, s már nincs többé. De szerencsés vagyok, mert Te itt vagy nekem.

   -   Tudom Bélus, és én itt leszek Neked örökké! 

Ezután Anni felemelte a padlóról az eldobott levelet – és halkan mondta: 

 -  Vannak nekünk még jó barátaink; Bence, Dani, Laci bácsi, akik kockázatot vállaltak, hogy ez a levél hozzánk eljusson. Olvassuk hát, végig – s átnyújtotta.

  Bélus olvasta a levél további részét, amiben Bence arról ír, hogy felveszi a kapcsolatot Lilli kiviteli engedélyének megszerzése ügyében.

   -  Igazad van Anni, vannak még jó barátok. Bence volt közöttünk a legokosabb, és a legmegfontoltabb. Ha ő és Dani összefog, mindent megtesznek, hogy kislányunk belátható időn belül velük legyen.

    -   Adja Isten, hogy igazad legyen!    

Ez a levél éppen jókor érkezett számukra. Tudat alatt, ráébredtek arra, hogy a néhány hét alatt elért sikerek, gyökér nélküli virágok. Az ő boldogságuk gyökere két határon túl eredt, és csak annyi virágot hoz, amennyi táplálékot onnan tud felvenni.

  Ebben, a kissé visszafogott hangulatban kaptak meghívást a Komáromi házaspártól, egy vacsorában végződő teadélutánra.

 Mikor megérkeztek hozzájuk, Márton barátjuk nem is titkolta türelmetlenségét:

  -  Gyertek, gyertek beljebb! Már elepedünk a kíváncsiságtól, mert részletesen is hallani akarunk sikereidről – mondta már az előszobában, amint lesegítette a kabátjaikat.

    Margó karonfogta Annit, és úgy vezette a nappaliba.

   -  Itt, a sarokban helyeztünk el egy kis társalgót. Foglaljatok helyet. Rögtön hozom a teát. Marci, te meg kínáld meg vendégeinket egy kis konyakkal, vagy likőrrel, amitől gyorsan felmelegednek, mert biztosan átfáztatok ebben a csípős időben - mondta, és már is eltűnt a konyha irányában, de még visszakiáltott:

    -  Marci ne faggasd barátainkat, míg nem érek vissza; én is mindent hallani akarok.

  Mire elhelyezkedtek, Margó már vissza is ért a teával és a süteménnyel, töltött mindenkinek, és jó magyar szokáshoz híven kínálgatott: 

    -   Fogyasszatok! A süteményt én készitettem.

  -  De most már hallgass el, asszony. Hagyjuk Bélát szóhoz jutni - mondta Márton, majd Bélához fordult:

    -   Telefonon elmondtad, hogy az iskolában sikerült a bemutatkozásod. Közben a svájci barátunkkal is találkoztunk. Ő tőle hallottuk, hogy az igazgató azt mondta neki, hogy nagy tiszteletnek örvendsz az egész iskolában. Mi is szeretnénk részletesen hallani a történetet.

     -   Meg kell mondanom nem volt könnyű. A tanári karral nem volt semmi problémám, a tanárok rögtön befogadtak, és kollégájuknak tekintettek. Ezt, elsősorban Fischer igazgató úrnak köszönhetem, aki első perctől szimpatizált velem, maximálisan segített, és teljes önállóságot adott. Ezt érzékeltette a tanárokkal is, akik előtt igen nagy tekintéllyel rendelkezik – mondta Béla, majd folytatta.

     -  Hanem, a diákokkal más volt a helyzet. Az elkényeztetett úrfiaktól tartottam.  Az igazgató is tudta, hogy a sarkalatos kérdés; hogyan tudom megnyerni a diákokat. S ebben nem segített. Egyedül mentem be az osztályba. Senki sem mutatott be. Persze a diákok pontosan tudták; ki vagyok. Én úgy éreztem, mintha egy oroszlánbarlangba kellene bemennem, s a helyzet nem is volt más, de sikerült megszelídítenem őket.

    Aztán elmesélte a történetet, és azt is, hogy ezek után három délután kellett előadást tartania a magyar forradalomról, a saját szerepéről.

    -  Annak örülök igazán, hogy legalább néhány emberrel Nyugaton sikerült megértetnem, hogy milyen nagy tettet vitt véghez a magyar nép, és





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 21
Tegnapi: 22
Heti: 347
Havi: 1 160
Össz.: 78 504

Látogatottság növelés
Oldal: *"Elsodort életek" c.-ű regény részlete, Balsors
Nagyné(N.) Diviki Emma honlapja - © 2008 - 2017 - divikie.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: péter andrás gimnázium tanárai - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »